Ez még varázslótanonc koromban történt

            Egy éjszaka arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap. Mikor azonban észrevettem, hogy a redőny le van húzva, s az óra különben is 3 óra 14 percet mutat, megrémültem. Ekkor hangokat hallottam. A virág leborult az asztalról, a festmény lezuhant mellém, a számítógépem füstölni kezdett, a széknek pedig kitört a lába.

            -Már megint rosszul csináltam... – hallottam egy férfi morgolódását.

            -Ki van ott? – kérdeztem ijedten, s a takarót az orromig húztam fel.

            -Ki? Hát én! – jött a válasz. – Akarom mondani a létrehozód, Castal.

            Furcsán néztem rá.

            -Varázslók nem léteznek.

            Ha szemmel lehetett volna ölni, én minden bizonnyal mát halott lettem volna, olyan dühösen nézett rám Castal.

            -De igen! – szólalt meg mérgesen.

            Bár elég furcsa helyzet volt, én azért karbatett kézzel vártam, mit mutat. Az egyik virág lebegni kezdett, aztán szikrákot szórt, majd eltűnt. Ekkor az ablak kitört, és a falba egy villám csapott bele.

            -Ezt te csináltad? – kérdeztem dadogva.

            -Nem... – hallatszott rémült hangja.

            -Hanem én – egy nő hangja volt. – Ide a lánnyal, Castal, és máris lerendeztük az ügyet.

            Szívem gyorsabban kezdett verni. Én nem akartam sehova sem menni. Éppen elég volt az is, hogy beálított egy Castal nevű fickó, aki azt állítja, hogy egy varázsló és ő a létrehozóm.

Amikor akkor tettem, az nem én voltam. Odaléptem a vörös hajú, fekete ruhájú nőhöz, és egész egyszerűen felpohoztam, úgy, hogy minden erőmet beleadtam. Azonban nekem jobban fákt az ütés, mint neki.

            -Ne pofozd... – sóhajtott fel Castal. Láttam, amint ő sajnálkozó tekintettel néz rám, míg a nő oly dühösen, mint eddig senki.

            Már azt hittem, megkapom méltó büntetésemet, mikor Castal felkapott, és a másik varázsló által kiütött ablakon kirepültünk. Pár perc repülés után a városhoz közel lévő erdőben letett. Elmondott mindent, amiről tudnom kellett.

            Elmesélte, hogy még az 1800-as évek elején született, és mikor harmincas évei elején járt, egy nő jelent meg nála. Morena volt a neve, ugyanaaz a nő, aki nálam volt. Az első varázslók közé tartozik, és azért hozott létre annyi varázslót, mert leakarta győzni a jók vezérét, Ostalt. Azonban később többen is felkeltek Morena ellen, köztük Castal is. A maguknak bölcseknek nevező tudatlanok létrehoztak egy átkor. Ha Morena szerzi meg az áldozatot, ezentúl ő lesz a vezér, ha Ostal vagy valamelyik felkelő fogja, Morena elpuszul. Az utolsó mondat azonban megdöbbentett. Én vagyok az.

            -De én nem akarok áldozatot – tette hozzá Castal.

            -Tehát? – kérdeztem.

            -Az áldozat képes legyőzni bárkit – mondta.

            Ismét mesélni kezdett. Elmondta, hogy egy varázslótanonc kiképzése nehéz, így csak azt a varázsigét mutatja meg a könyvében. Viszont volt még egy kérdésem.

            -Miért pont én vagyok az áldozat? – kérdeztem.

            -Az első varázslók időszámításunk előtt pár évvel születtek, Görögország területén. Hittek a különböző istenekben és nekik is volt egy. Lehet, hogy ez túl bibliainak hangzik, de te a lánya vagy – nyeltem egyet. – Téged... örökbefogadtak. S az igazi nevet Estalia.

            A vacsorám már valahol a torkomon volt. Nem elég, hogy egyszerűen a képembe vágja, hogy az anyám vagy az apám valami isten, de még átnevezni is átnevez.

            -Kérem, hagyjon békén – suttogtam. – Ha kell ádozzon fel, de én nem fogok belemélyülni a dolgokba.

            -Hogy lehetsz ilyen önző, Estalia?! Morena bármelyik pillanatban megtalálhat. Ez már nem rólad szól! Ez arról szólt, hogy megmentsd a világot – ordított rám.

            -Inkább neghalok – jelentettem ki. Minden erőm elhagyott, és tudtam, hogy képtelen lennék legyőzni Morenát. – Áldozz fel!

            Castal ellenkezett volna, de nem volt időnk. Morena ott állt előttünk és farkasszemet nézett létrehozómma, miközben győzelemittas mosoly terült el az arcán. Kezeit felemelte, s villámokat szórt azokból. Eddig Castal előtt álltam, de hirtelen elugrottam előle – talán az önzőség és az életbenmaradás célja miatt. A villámok pedig eltalálták őt, s azonnal meghalt. Bűntudatom volt. Morena pedig örült. Hisz volt is minek...

            -Itt áll előttem az áldozat magatehetetlenül. Hogy lehetek ennyire szerencsés? – nevetett, s közeledni kezdett felém.

            Ekkor valami olyat éreztem, amit eddig soha. Valami megszállta a testemet. Hiába ellenkeztem, mert az a valaki sokkal idősebb és erősebb volt nálam. Latinul, legalábbis ahhoz hasonlóan kezdett suttogni, amiből semmit sem értettem. Morena sikítani kezdett, majd a földre rogyott, s lassan kezdett eltűnni. Valaki kilépett a testenből.

            -Üdvözöllek lányom – mosolygott a nő. Angyali arca, s szőke haja volt. Aztán eltűnt örökre.

            Ekkor a semmiből tíz ember tűnt fel.

            -Üdvözletünk, Estalia. Kérünk, tarts velünk.

            Követtem őket, mert rájöttem, hogy varázslónak születtem. Azóta élek együtt a többiekkel, s képezünk egy nagy-nagy családot. 

Súgó Még nincs hozzászólás.