V. Fejezet

Tettek

            Beléptem a hatalmas szobába. Arra vártam, hogy jöjjön Lorainne, s tagadja a tagadhatatlant. Talán nem akarja azt, hogy kiderüljön egy s más. Volt egy olyan érzésem, hogy talán nem is nagynénémmel élek egy házban. Reménykedtem benne, hogy nem is áll szándékában bocsánatot kérni tőlem, mert már ennyi mindent nem nyelek le egy kis „bocs”-csal, meg azzal, hogy kitalál egy hazugságot.

***********

            Nem tudtam pontosan, hogy mennyi idő telt el. Miután sikerült elállítanom a vérzést lefeküdtem, abban reménykedve, hogy kiderül, az egészet csak álmodtam. A legjobb az lett volna, ha azt is, hogy anyuék meghaltak. De mikor felébredtem a széles ágyon találtam magam, a hatalmas, régi bútorokkal rendelkező szobában. Nem volt álom. Bármennyire is szerettem volna,  nem volt ekkora szerencsém.

            Láttam, hogy már a nap nem süt be. Lassan kimásztam az ágyból, és az ablak felé indultam. Mikor kihúztam a sötétítőt, azután a függönt, már szinte csak a sötétséget láttam. Ha jobban megnéztem, még láttam a hosszú, parkosított udvart, ami már elvadult. Tél vége, tavasz elejénél voltunk, így még a fákat itt-ott borította egy kis hó, de már inkább a zöldülő természetet pillantottam meg, mintsem a havast.

            Miközben ott elmélkedtem, dülőre jutottam. Nem hagyhattam annyiban azt a sok hazugságot. Mindent meg kell kérdeztem Lorainne-től, ha már egyáltalán ő az. Már-már szinte biztos voltam abban, hogy valami különleges esettel van dolgom. Egy olyan valakit láttam meg, miközben változott, aki nem ő volt.

***********

            Lassan leértem a hatalmas nappaliba. Megpillantottam Lorainne-t, aki épp egy whiskey-t szürcsölt. Felmerült bennem az a gondolat,  hogy talán mégis ő az, és csak az egészet beleképzeltem a dolgokba. Talán skrizofén vagyok, vagy csak simán egy elmebeteg.

            -Hívtam a rendőröket. Elvitték, de nem találtak sem személyit, sem az eltűnt személyek közöt nem lelték. Minden bizonnyal igazam volt. Valahogy bezuhant egy hajléktalan a pincébe... kicsit furcsa eset, de hallottam már furcsábbat is – mondta Lorainne, miközben egy új pohárral öntött magának.

            -Például olyat, hogy valaki átváltozik hirtelen? Egyik pillanatban így nézett ki, a másikban úgy? – kérdeztem rá gyanakodva.

            Lorainne lerakta a poharat, de előtte még kicsit forgatta kezében. Vett egy levegőt. Hirtelen az egész térségben sírri csend lett. Én vártam a választ, ő pedig ott ült a hatalmas kanapén, és egy pillanat erejéig azt hittem, hogy ott ég a tűzben, miközben a piros lángok felcsapnak, és erősen melegítenek.

            -Túl sok fantasyt nézel – válaszolt rá több perc gondolkozás után.

            Megráztam a fejem. Erre meg ő is, pedig nem láthatta, ha csak ő nem egy csodalény, akinek elől-hátul van szeme. Ismét megráztam a fejemet, de mostmár csak magamat bíztattam, hogy csupán képzelődök. Izzadni kezdtem, és egy rövid ideig azt hittem, hogy mentem elájulok. A csendben hallottam, amint Lorainne felkuncog. Nem kellett szemben lennem vele, anélkül is láttam a mosolyát.

            -Nem szeretem a fantasykat – mondtam, mert igazam is van.

            Lorainne vállat vont. Aztán meg ismét felkuncogott. Megfordult, majd a lépcső felé mutatott. Finoman akarta tudtomra adni, hogy egyedül szeretne lenni, és nem az én észrevételeimet fírtatni. Minden bizonnyal már elmebetegnek is hitt. Lényegében én is annak hittem magamat. Nem engedtem, hogy Lorainne kétszer „szóljon”, rögtön felmentem a szobámba.

***********

            Az idő lassan telt. Én pedig lassan megéheztem. Nem állt szándékomban egy közös családi vacsorát végigülni Lorainne társaságában, így lementem, mielőtt ő is vacsorázna. Ismertem, és tudtam, hogy ő tíz után szokott vacsorázni, és még csak nyolc óra volt.

            Ugyanaz a látvány tárult elém. Mármint, ha jobban megnéztem, jelentős változások történtek. A fényt gyertyák adták, és hatalmas meglepetésemre Lorainne épp egy könyvet olvasott. Nem igazán érdekelt, mit olvas, és tudtam, hogy izlésünk nem egyezik. Nem szóltam neki, szídjon csak, csináljon amit akarjon. De eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni bármit mond és tesz. Ha egy szóval kéne jellemezni őt, ez lenne az: hazug. Most így voltam ezzel. Pár éve más válaszom lett volna. De az évek során sikerült megismernem, és tudnom róla, hogy nem az őszinte emberek közé tartozik.

            Kinyitottam az ebédlő ajtaját, majd vissza is zártam magam mögött. Ez a rész valamennyivel talán újabb időkből származott. Volt az ebédlő rész, illetve egy pult, ami úgymond elválasztotta az étkezőt a konyhától. De, nem igazán érdekelt, hogy hogy néz ki.

            Kinyitottam a hűtőt, és elővettem némi élelmiszert. Nem állt szándékomban valami csodaételt készíteni, úgy döntöttem, egyszerű szendvicset eszem. Egy kis szalámit, vajat, és már meg is voltak a hozzávalók.

            Kihúztam a fiókot, miben a kések voltak, hogy elővegyek egy kenőkést. Mintha valami megszállta volna testemet, s ahelyett, hogy egy tompa kést vegyek elő, az egyik legélesebb ragadt a kezemben, és benyomtam a fiókot. Kiakartam húzni, hogy egy másikat vegyek elő, de testem nem engedelmeskedett. Tudatomnál voltam, de nem tudtam uralkodni testemen, és nem is tudtam segítséget kérni. Lábaimat valaki más irányította. Egyenesen a nappali ajtaja felé igyekeztem, s lépteim egyre gyorsabbak voltam. Agyam küzdött minden ellen, de az a valami erősebb volt nálam. Erősebb, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Kinyitottam az ajtót. Lorainne lépett felém. Kűzdöttem, de sikertelenül. Nagynéném ott állt némán, én pedig hirtelen belecsaptam a kést a hasába. Nem én voltam. Valaki megszállt engem. De már semmit sem tudtam visszavonni.

            Ekkor újra irányítani tudtam testemet, ám már késő volt. Lorainne felnyögött, én pedig tehetetlen voltam. S ahogy már tudtam uralkodni magamon először kinyitottam számat, és akkorát sikítottam, hogy minden bizonnyal a szomszédokat felvertem, pedig nem volt lakóház a közelben. Lorainne szédült, szédült, szemei sárgák lettek, haja feketévé vált, de mikor a földre rogyott volna kitépte a kést a hasából.

            -Mit művelsz?! – ordított fel idegesen.

            Megláttam. Megláttam azt, akit eddig nagynémémnek hittem. Ő fiatalabb volt, szemei zölddé változtak, és már nem tudott semmit sem tenni az ellen, amit felfedeztem. Nem volt időm tanulmányozni őt. Kidobta a kést a hasából, és ismét stabilan állt. Szemei mikor zöldek, mikor sárgák voltak. De felemelte kezét, és pillanatok alatt egy hatalmas pofont kevert le. Elájultam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.