III. fejezet: Költözés

Költözés

            (Angel szemszög)

            Lorainne-t meglepetésként érte az a dolog, hogy kiderült titka. Nekem pedig ötletem sem volt, mit kereshetett is, holott nemrég baleset érte, és a teste egész egyszerűen eltűnt.  Nem volt rajta nyom, pedig ha eltűnt a teste minden bizonnyal nem úgy, hogy összekoccant az autója egy másikkal, ő pedig hirtelen eltűnt.

            -Elmagyarázhatnál néhány dolgot – kezdtem bele.

            -Sajnálom, Angel. Annyi történt, hogy összekoccant a két autó és én féltem, hogy lecsuknak vagy valami ittas vezetésért. Így úgy döntöttem, lelépek, mielőtt kiérnének a rendőrök. Kérlek, ne mondd el nekik, hogy mi történt – könyörgött nagynéném.

            Valamiért nem hittem neki. A rendőr úgy mondta, hogy a test eltűnt, nem feltétlenül a nagynéném. Ezért aztán rögtön kapcsoltam, hogy valami nagyobb baja történhetett. Meg nem azt mondta, hogy egy kisebb baleset érte az autót, hanem ő magát. Nem. Ahogy lejátszódtak a fejemben a rendőr szavai egyre inkább nem hittem neki. De mivel ez volt a legésszerűbb megoldás, így aztán nem fírtattam tovább a témát.

            -Rendben, Angel. Mégegyszer nagyon sajnálom. Akkor hozzáfoghatnál pakolni. De ha gondolod elég, ha holnap indulunk – mondta Lorainne. Ám ekkor felvetődött bennem egy igen pontos kérdés. Mivel?

            -De Lorainne. Mégis milyen autóval mennénk? Hisz össze van törve az autód, nem? – kérdeztem furcsállva nagynénémtől.

            -Mennénk... megyünk a szüleid kocsijával. Akkor mikor indulunk? – terelte a témát.

            -Már besötétedett. Meg... nem szeretném, ha az apáék kocsiját is összetörnéd. Így megyünk majd holnap. Addigra be is pakolok – mondtam, és jeleztem nagynémémnek, hogy menjen ki szobámból.

            Nehogy már azt higyje, hogy még jóban vagyunk, azért, mert meghallgattam a hazugságait. Az bizony egy hatalmas tévedés lenne.

            Miután még kicsit sírtam, meg durcáztam, elkezdtem pakolni. Még csak vagy hat óra volt, így ráértem. Közben elintéztem néhány telefonhívást, hisz a barátaim részvétet akartak nyilvánítani, de nem volt nagy kedvem az ő sajnálkozásukat hallani. Mivel Lorainne régi „luxusvillája” igen csak sok bútorral büszkélkedhet, így szerencsére legalább ezeket nem kellett elköltöztetnünk. Csak azt a sok más többi dolgot.

            Végül egészen tízig pakoltam, már majdnem kész voltam, mikor éreztem, hogy fáradt vagyok. Még hallottam, amint Lorainne egy telefonhívást intézett el a rendőrrel, aki azt mondta, hogy szüleim holttestét legalább még egy hétig vizsgálás alatt tartják, így a temetéssel várhatunk. Aztán éjfél körül elaludtam.

            Másnap kilenckor keltem, de többször is felébredtem, és sírtam egyet, így nem aludtam ki magam túlságosan jól. De túléltem az első éjszakát úgy, hogy szüleim nem élnek. S büszke voltam erre. De azért most is, ahogy eddig mindig, amikor csak felébredtem, kieresztettem könnyeimet, és sírtam egy kiadósat. Sosem voltam az a sírós, nyavalygós típus, de szerintem ezért mindenki sírhat. Nem?

            Nem volt sok időm készülődni, mert Lorainne úgy döntött, hogy eljátsza a gondoskodó anyukát, így már fél tízkor hallottam, amint a szobám felé közeledik, aztán kinyílik az ajtó, ő pedig belép rajta, én pedig még szomorúbb leszek. Ez van. Sajnos meg kell szoknom jelenlétét. Még ha nehéznek is ígérkezik.

            -Kész vagy? Szeretném, ha ebédre hazaérnénk. Különben most gyere le, reggelizz velem. Tény, hogy nem én vagyok a legjobb szakács, de ettől függetlenül... – mondta.

            -Még nem. De lassan kész vagyok – mondtam.

            Legszívesebben visszautasítottam volna ajánlatát, de anyuék arra neveltek, hogyha valaki valamit „adna” neked, azt fogadd el, vagy utasítsd finoman el, márpedig én nem ismerem a finoman szót, ha Lorainne-ről van szó. Így aztán bólíntottam, majd lementem vele. Már a reggeli ott volt az asztalon. Egy kis főtt tojás némi felvágottal. Várható volt, hogy nem készíti el a legfinomabb reggelit, amit megérdemelnék. Leültem az asztalra, majd lassan kezdtem elfogyasztani a reggelimet.

            -Tudod... remélem jól fogod érezni magad nálam. Sajnálom, hogy ez történt. Úgy értem... – mondta, de nem fejezte be.

            Épp, hogy befejeztem a reggelit hallottam, amint csörög a telefonom. Gyorsan felmentem a szobámba, majd felvettem a telefont. A rendőr volt az. De Lorainne-nel kapcsolatban.

            -Figyeljen... aggódom a nagynénje miatt. Kizuhant a szélvédőn, és még mindig nem lett meg a teste. Lehetséges, hogy ezt már nem élte túl – mondta.

            Úgy voltam vele, hogy na, mostmár itt a vége, elegem van Lorainne állandó hazudásaiból. Egyáltalán hogy eshetett ki a szélvédőn, ha most itt van, semmi baja sincs?! Lecsaptam a telefont, majd torkom szakkattából ordítani kezdtem.

            -Lorainne! – hihetetlenül dühös voltam, és nagynéném is úgy nyitott be a szobába, mintha én lennék a szigorú anyuka, ő pedig a rossz kislányka, és  most szabom ki a bűntetését. Tudta, hogy tudom, sok dolgot hazudott.

            -Hazudtál – mondtam. – Mondd el az igazat?

            -Sajnálom. Biztos, hogy hallani akarod? – kérdezett rá. Szigorúan bólíntottam.  –Tudod, találkoztam egy régi ismerősömmel, és megálltam. Elbeszélgettünk, aztán meg mikor észrevette, hogy részeg vagyok.. úgy döntött, ő vezet. Mikor jöttünk vissza, mert igazából csak ruhát vásároltunk végül, baleset ért minket. Ő vezetett, így ő repült ki a szélvédőn, én pedig elhúztam a csíkot – vallotta be.

            -Ezt miért nem lehetett eddig elmondani? – kérdeztem rá.

            -Sajnálom – mondta.

            Valami furcsát láttam. Arca hirtelen változni kezdett, mintha még a hajszíne is, és mintha még látványosabban nőtt volna. Szemeim kikerekedtek, ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megfordult, és kirohant a szobából, maga után becsapva az ajtót, és alig hallottam, ahogy halad lefele a lépcsőn.

            -Gyere vissza! – ordítottam ismét. Nem hallottam semmit. A bejárati ajtó becsapódott, és ezután semmit sem hallottam.

            Kicsit sok volt ez nekem. Nem volt mindennapi a jelenség, amit láttam. Biztos csak rosszul láttam – nyugtattam magam, de nem igazán tudtam elhinni. Végül vettem egy mély levegőt, és újra nekifogtam a munkának.

            Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de minden bizonnyal elég sok. Hallottam, amint Lorainne bejön a házba, és rögtön az emelet felé veszi az irányt, hogy engem idegesítsen. Jellemző. Hamarosan kinyílt az ajtó.

            -Kész vagy? – kérdezett rá. Látszott rajta, hogy ideges.

            -Igen – válaszoltam gyorsan.

            -Akkor gyere le. Indulunk – mondta.

            Hihetetlen. Most még az átlagnál is rosszabb volt. Rettentően szűkszavú lett. Mintha én nem lettem volna az. De valahogy más. Nem rég még a semmiről is jól el lehetett beszélgetni vele. Most meg semmi. De nem zavart. Inkább örültem neki, hogy nem kell vele bájcsevelyt folytatnom. Megragadtam a holmiaimat, magamra kaptam a kabátomat, és elindultam le a földszintre.

            Kintről szólt be nekem. Kiléptem, majd ő bezárta az ajtót, és átadta nekem a kulcsot, és előrement. Otthagyott engem azzal a sok csomaggal. Nyögtem egyet, aztán mentem tovább. Kinyitotta a csomagtartót, majd hagyta, hogy beraktam a csomagjaimat. Nyitotta is ki a kapot, én meg beültem a kocsiba. Elindultunk.

            Az út szörnyen telt. Nem váltottunk egy szót sem. Kapcsoltam volna be mindig a rádiót, hogy legalább hallgassunk valamit, de rendszerint eldobta a kezemet úgy, hogy még fájt is. Néha megakartam szólalni, de folyton csak addig jutottam, hogy kinyissam a számat, de hang már nem jött ki belőle. Ő viszont nem is tett kísérletet.

            Beértünk a városba. Márha városnak lehet ezt a helységet nevezni. A központban volt pár tömbház, de a város nagy részén csak lakóházak voltak. Átkocsikáztunk a városon, mivel hogy Lorainne háza, amit még nagyszüleimtől örökölt, és ami már vagy százötven, vagy még több éve áll, a külvárosban volt.

            Igencsak régi ház volt. Szürkés festékkel volt lefestve, fekete vaskerítés, hátsó udvar, az egész egyenesen hátborzongató volt. Sosem voltam itt, apuék magasról elkerülték ezt a helyet. Lorainne kipattant az autóból, és kinyitotta a régi kapot, és behajtott az autóval, majd vissza is zárta azt.

            -Megmutatom a szobádat – mondta nyugodtan.

            Kinyitotta a csomagtartót, majd végül csak megfogott néhány csomagot, majd hamarosan beléptünk a régi házba. Hideg volt bent. Régi cserépkályha fűtötte az előteret, amiben most nem volt tűz. Lorainne lepakolta a csomagot, majd rögtön megrakta egy kis fával a fűtőtestet, majd indultunk felfele.

            A földszinten csupán a hatalmas előtér volt, valamint az ebédlő a konyhával. A lépcsők nyiszorogtak, néha azt hittem, hogy valamelyik kettétörik. Szerencsére sikeresen felértünk az emeletre. Mázlim volt, mert Lorainne nem indult el a másodikra, hanem az első folyosóján kezdett sétálni. Régi faajtók voltak, a fal viszont frissen volt meszelve, legalábbis véleményem szerint. Csak az egyik oldalon voltak ajtók, mert a jobb oldalon csupán ablakok helyezketek el. Adrienne kinyitotta a harmadik ajtót. Egy hatalmas szobában találtam magam. Észrevettem, hogy az ajtók igencsak messze állnak egymástól, de nem is képzeltem, hogy ekkora szobák vannak. Itt is cserépkályha volt, viszont egy széles ágy, három régi szekrény, az ágy két oldalon éjjeliszekrény, két könyvszekrény foglalt helyet. A szoba egyik oldalán pedig csak ablakok voltak, így aztán igencsak világos volt.

            -Gyújtsam meg én a tüzet, vagy tudod te? – kérdezett rá már kevesen Lorainne.

            -Kérlek – mondtam. Nem is hittem volna ezt Lorainne-ről, hogy ő ilyen tázgyújtogatós típus. Bár úgy hallottam, hogy valami bejárónő is van, amit apu fizetett, de már nem voltam benne annyita biztos.

            -Különben ha olvasni támad kedved, akár a könyvtárba is benézhetsz. A folyosó legvégén van. Az ötödik szoba. A második emeletre ne menj fel, elég rossz állapotban van már. Nem is tudom, mióta nem voltam ott – mondta mosolyogva.

               Bólíntottam. Újdonság volt számomra, hogy a házban még könyvtár is volt. Lorainne csöppet sem tűnt olvasgatós típusnak. Talán csak ottmaradt, ő meg nem lökte ki. De akármennyire is simának tűnt minden, valami mégis arra késztetett, hogy ne higyjek el mindent, amit Lorainne mond, és neki vannak titkai.