Hazugságok 

       Rosalie végül valamicske fényt látott, de ez is egy pillanat alatt eltűnt. Úgy gondolta, hogy ez nem is annyira valami megvilágosítás volt, sokkal inkább látomást. Egy pillanat erejéig rengeteg vért látott, tetemeket. Mikor újra előjött a sötétség már nem volt minden sötét. Sárga, világító szemek figyelték.

            Még mindig nem hallott semmit, s még mindig csak azokat a sárga szemeket látta. Egy farkas előugrott, majd nekitámadt, de mikor majdnem elérte eltűnt, és már megint semmit sem látott. Semmit sem tudott irányítani. A saját maga mozdulatain is csodálkozott. Lögdösődött, holott ő nem ezt parancsolt a testének, minden, amit teste csinált, egyik sem az ő irányítása alatt történt.

            Sikítani akart, mert belefáradt ezekbe a dolgokba, de magas hang helyett farkasüvöltéshez hasonló hang jött ki belőle. Úgy érezte, hogy ennél több nem lehet. Már ő maga is kapálózni akart, de ekkorra már teste nem engedelmeskedett. Újra elájult.

            - Még több hazugság? – kérdezte Connor, bár maga sem tudta, hogy ezt most miért mondja. – Soha nem hittem volna ezt rólad. Megleptél.

            Adrienne nem mondott semmit, csak leült. Kinyitotta a száját, hogy hangot adjon ki, de aztán valami oknál fogva mégis inkább némán ült tovább a széken. Felállt, majd nyugodt léptekkel Connor felé lépett. Ám mikor táskájához ért, felkapta ezt, és helyet foglalt az egyik kanapén, majd elmosolyodott.

            - Min tudsz mosolyogni? Várj. Kitalálom, bár már megmondtam. Még több hazugság. Nincs igazam, Adrienne? – kérdezte Connor.

            Adrienne bólíntott, majd újból elmosolyodott, de most ott is maradt a mosoly az arcán. Belenyúlt a táskájába, majd valamit kivett, viszont Connor nem vette észre, hogy mi az, mivel az könnyedén eltűnt a nő markában.

            - Na, Connor. Most mit csináljunk? Gyerünk, harcolj. Mutasd meg, hogy te vagy a kemény! – mondta és még mindig mosolygott.

            - Mi van a kezedben? – kérdezte idegesen Connor.

            - Ó, nem mindegy? Te vagy az erősebb. Mutassam meg hogy kell elvenni a másik erejét a gyémánt segítségével? – kérdezte mosolyogva.

            Connor még mindig idegeskedett, s tekintete akaratlanul is a nő kezére szegeződött. Végül meglátott Adrienne tenyerén egy kis gyűrűt, és a nő felhúzta azt az ujjára.

            - Csak ez az. Mit hittél, mi az? Csak az én, drága, régi gyűrűm. Még te adtad nekem, emlékszel? – mosolygott a nő.

            Connor felálltt, majd ismét a falhoz szorította Adrienne-t, olyannyira, hogy a nála gyengébb fearsome alig kapott levegőt, de megragadta a másik karját, és végül nagy nehezen levette a nyakáról, és újból kapott levegőt.

            - Ha engem megfolytasz, az ég világon nem fogod tudni senki erejét sem elvenni, legalábbis ezzel az erős gyémántal nem. Szóval. Ha elengednél, megmutatnám, hogy mégis hogyan kell, mert te annyira tudatlan vagy, hogy... azt nehéz elmondani. – mosolygott Adrienne. Connor elengedte.

-Aztán valamit kitalálsz, hogy elmenekülhess, mert velem sosem mernél szembeszállni. Akár a hugommal sem mertél.  – mondta Connor.

-Az nagy szégyen, ha a hugodhoz akarod magas hasonlítani. Nem foglak bántani. Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért segítek... az azért van, mert a barátom vagy, és én nem tápláltam be Morgan fejébe azokat a hazugságokat, és nem szeretném, ha úgy emlékeznél rám, mint aki soha, semmiben sem segített neked. Sajnálom, hogy meg kell öljél, de tudom, hogy megérdemlem. – mondta Adrienne.

Arcán egy könycsepp folyt le, de azt nem követte egy társa sem. Egy pillanatra szeme színe sárgáva változott, de olyan rövid időre, hogy Connor azt hitte, csak képzelődik. Habár először nem akart hinni a lánynak, aztán valamiért mégis ezt tette. Szabad utat engedett neki, hogy mutassa meg, mégis hogyan kell valaki erejét elvenni a gyémánt segítségével.

Adrienne megfogta a gyémántot, majd megfogta. Connor egy pillanatig azt hitte, hogy a lány elfut vele, de az nem azt tette, hanem a férfi felé közeledett. Fél méterre előtte megállt, majd Connor-ra nézett, aki kissé dühösen, kissé kíváncsian nézte, hogy mégis mit csinál.

-Jó. Most fogd meg a gyémántot. – nyújtotta át a drágakövet. – Csepegtesd rá a véred, majd tépd ki a szívem. – mondta, majd újabb könycseppek csordultak le arcáról, s mintha még  a mindig erős Connor arca is néhány könycseppel büszkélkedhetett.

Néhány csepp vér áztatta be a gyémántot. Ám mielőtt Connor megölhette volna Adrienne-t, a lány szeme, a gyűrű, a gyémánt, hirtelen sárgává változtak, és Connor hatalmas fájdalmat érzett, olyannyira, hogy teljesen lebénult, fájdalmában összerogyott, és hangja hirtelen teljesen elment.

-Sajnálom.  – hangzott Adrienne hangja.

Abban a pillanatban Connor fájdalmait már egy farkas társaságában élhette meg. Az dühösen rámorgott, majd beléharapott,  s a fearsome hamarosan több helyről is vérezni kezdett. Aztán segítségért kiáltozott, de sikertelenül. Minden elsötétült számára.

-Rosalie. – hangzott valakinek a hangja, majd Rosalie rémülten kapkodott ide-oda, már amennyire bírt.

Csak ekkor érezte meg, hogy kötelek tartják fogságban. Most pedig, rabsága ideje alatt először, sikeresen adott ki hangot, a saját hangján, de ennek nem igen volt értelme. Ekkor két sárga szemet pillantott meg. Ám nagy meglepetésére most nem farkas tűnt fel, hanem egy nő volt. Mikor pedig közeledett, Rosalie észrevette, hogy Adrienne az.

-Adrienne? Segíts! – sikítozott Rosalie.

-Nem. Én nem fogok neked segíteni. Félreismertél. Hazudtam neked. Hazudtam mindenkinek. De én ez vagyok. Morgan áldozatot követel. Meg is fogja kapni. Áldozd fel az összes embert, akit szeretsz, és ezzel megmented az életem, ha nem teszed meg, akkor halott vagy. Emberek, nem fearsome-ok. Öld meg az összest Te, és akkor minden rendben lesz. Szerencsésen élhetsz tovább. – mondta Adrienne.

-Ez nem te vagy, Adrienne! – sírt Rosalie.

Adrienne megsimogatta Rosalie arcát, majd elmosolyodott.

-De igen. – mondta, majd eltúnt.

Mikor Rosalie kinyitotta a szemeit egy erdőben lelte magát, a levelek között feküdt, és már mindent látott. Csak egy rossz álom volt. Gondolta, de ő sem hitt magának. Felállt, majd szétnézett. A távolban látott egy utat, s mintha még egy város is lett volna a közelben.

            Csak ekkor vett észre egy kidőlt fát, és odasétált. Egy rövid üzenetet talált, ami kissé megijesztette őt. Találkozzunk ott, ahol minden kezdődött. Otthon. Várom az áldozataidat. A.

            Szíve hevesebben kezdett verni. Mindent megértette. Az illető amikor az otthont említette szülővárosára gondolt, ahol minden kezdődött. S ahol szerettei vannak. Könnyei sűrűn hullni kezdtek. El kell mennem oda. Ha nem másért, megvédeni a szeretteimet.

            Richard egy olcsó szállodában aludt azon az éjszakán, amikor Rosalie eltűnt. Nem tudta, miért nem szólt bele Adrienne, és aztán miért tette le. Másnap kiment a szállodából, s mikor kiért Adrienne-t pillantotta meg, aki rögtön megölelte.

            -Jól vagy? – kérdezte a lány.

            -Nem. Nem tudod, hogy hol van Rosalie? – kérdezett vissza Richard miután válaszolt.

            -De. Ő jól van. Nem kell átváltoztatnia senkit sem. Találtam valakit, aki megteszi helyette. Semmi baja sem lesz. – mosolygott Adrienne.

            A következő pillanatban Rosalie tűnt fel, aki mikor megpillantotta Adrienne-t hirtelen megtorpant. Richard érthetetlen tekintettel nézett a két lányra. Adrienne szemén ott bújkált a sárga szín, és egyre inkább sárgult, míg végül becsukta, és pár pillanat erejéig zárva tartotta, reménykedve abban, hogy megmarad eredeti színe.

            Végül Rosalie bátortalan léptekkel odament hozzájuk, majd először Richarod-ot, aztán Adrienne-t ölelje meg, hogy ne tűnjön furcsának az egész dolog. Mindhárman mosolyogtak, de valódi mosolya csak Richard-nak volt.

            -Rosalie. – szólalt meg hirtelen Adrienne. – Beszélhetnénk négy szem közt?

            Rosalie bólíntott, Richard kissé érthetetlen tekintettel nézett a két lányra, de hamarosan mindketten eltűntek az egyik parkban.

            -Nos. Mikor lesz az áldozatok meggyilkolása? – mosolygott Adrienne.

            -Soha. – mondta bátran Rosalie.

            -Nem. Igenis lesz. Egy fearsome vagy Rosalie, nem holmi emberke. Az emberi élet neked ne számítson semmit. Néha ha kell meg is esszük őket. Finom a húsuk. Na jó, nem... A fearsome-ok nem vámpírok. De azért neked csak ne legyen fontos az emberi élet. Én szeretek gyilkolászni, erősebb leszek tőle. – mondta Adrienne.

            Rosalie hátrált, majd rémült tekintettel nézett, a nála több százszor erősebb fearsome-ra, akit csak most ismert meg először. Az az Adrienne, akiről régen azt hitte, hogy az igazi, mostmár nem jelentett neki semmit. Úgy hitte, hogy a lány a barátja, de úgy látszott, fordítva ez sosem volt igaz.

            -Most pedig. Elviszed Richard-ot valahova, és holnap délben találkozuk, hogy megvitassunk néhány dolgot az áldozatokkal kapcsolatban. – mondta Adrienne. Miközben ezek a szavak hagytál el a száját szemei sárga színt öltöttek, és jobban koncentrált, mint amikor csak rendesen beszél.

            Rosalie pedig engedelmeskedett, majd mindketten feltűntek, Adrienne mosolyogva, ám Rosalie már nem igazán tudott mosolyogni, és mosolyán látszott, hogy szörnyen erőltetett.

            -Richard. Bemutatom neked a várost. Ha gondolod, Adrienne, velünk tarthatsz. – mondta Rosalie, s Richard bólíntott.

            -Nem. Nincs kedvem – mondta Adrienne, s bár ebben nem hazudott, sok másban igen.

            Miközben Rosalie és Richard eltűnt, Adrienne egy sötét ablakú fekete kocsihoz sétált. Kinyitotta hátsó ajtaját, ahol Connor feküdt, majd elmosolyodott.

            -A terv jól halad. Remélhetőleg Morgan nem csak viccelt, vagy csak ez amolyan kezdeti játék volt, mert akkor örökre megharagszok rá. – mosolygott.

            Connor közben dühös volt.

            -Hogy tudtad meggyőzni?  - kérdezte Connor.

            -Majd elveszi a halottak erejét, mivel ő nem tud embert ölni, és akkor bumm, ő lesz az egyik legerősebb halott fearsome. Ismered, az hajtja, hogy ő legyen valamiben a leg. Bár szerintem ő a legbefolyásolhatóbb fearsome. – mosolygott Adrienne. 

Súgó Még nincs hozzászólás.