Rabságban

       Rosalie lassan nyitogatta szemeit, de mikor végül sikeresen kinyíltak nem látott semmit sem. Pedig jól tudta, hogy a fearsome-ok akármilyen sötétben is tudnak látni, ám mást úgy érezte magát, mint egy vak. Mikor pedig megerőltette a szemét, hátha valahogy mégis jobban fog látni szörnyű fájdalmat érzett, majd szeme is könnyezni kezdett.

            Mikor ujjaival megpróbálta kitapogatni, hogy pontosan hol van képtelen volt akár az egyiket is megmozdítani. Csak azt a szörnyű, leírhatatlan fájdalmat érezte. S mikor hallgatózni próbált, hátha megtudja, hogy hol van, nem hallott semmit sem, és még nyöszörögni is alig tudott – vagy nem hallotta. Minden azt mutatta, hogy teljesen lebénult, bár ő maga sem tudta, hogy mégis minek következtében.

            Pár percen keresztül a szobában csend honolt. Adrienne a földet bámulta, és mint aki várja, hogy a következő pillanatban jöjjön valaki, és ölje meg őt. Connor sem volt jobb kedvében, bár ő azért megpróbált erősebbnek és bátrabbnak tünni, habár eddig ő úgy gondolta, hogy Adrienne igenis egy erős nő, viszont ez bárkit aggasztott volna, aki tudja, hogy pontosan mekkora ereje van egy halottnak.

            -Biztos vagy benne? – kérdezte Adrienne-től.

            -Hogy tessék? Úgy gondolom... – motyogott a lány.

            -Úgy gondolod?! – idegeskedett fel valamiért Connor. – Nem vagy benne biztos, csak úgy jösz, mondasz egy pletykát, legalábbis, hogy úgy gondolod, nem biztos, csak legyen valami izgalmas, éljünk rettegésben, hogy valami amúgy is elmebeteg halott fearsome bosszúszomjasan keres minket?! Ha nem kérdeztem volna rá, mikor mondtad volna el, hogy ez nem biztos, csak úgy ni féljünk, miután már mindenki tudja, és az egész lakosság már meggyőzhetetlen állapotban van?!

            Adrienne újból úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit leszidtak. Bár ő úgy gondolta, igenis van annak értelme, amit ő mond, még ha talán nem is igaz, jobb, ha felkészülnek rá. Abban a pillanatban pedig úgy döntött, nem hagyja magát, és kiáll a maga igazáért, úgy, mint régen.

            -Ez nem pletyka. Különben is. Számolnunk kell azzal, hogy egy olyan bosszúszomjas fearsome szelleme, mint a Morgan-é nem fogja annyiban hagyni. Ráadásul ismered, előbb egy kis előjáték, haljon meg pár tucat személy, aztán jönnek a valódi célpontok. Nem, Connor, nem kéne ennyi magabiztosak legyünk. Hiszen te jól ismered őt! Ha nem állítjuk meg, akkor nagy vérontás lesz. – mondta Adrienne.

            Ráadásul igaza volt. Morgan volt az, aki először megmutatja, hogy mennyire erős, aztán pedig jönnek a valódi áldozatok. Minden szó, ami elhagyta a száját, igaz volt. Connor is tudta jól, s talán azért nem szólalt el, mert elgondolkozott, vagy csak azért, mert ideges, hogy Adrienne visszaszólt neki, ahelyett, hogy egyszerűen megsértődjön, és akkor nem kell haljon felőlle pár hétig.

            -Igazad van. – kezdte el a férfi. – De nem kell mindig beijedni... – akarta volna folytatni, ám Adrienne beleszólt.

            -Én nem ijedek be mindig. Csupán közlöm a tényeket az emberekkel, és magammal is, nem számítok mindig a legjobbra, holott én magam is jól tudom, hogy annak semmi esélye sincs! Nem. Nem csinálhatsz úgy, mintha semmi baj sem lenne!

            -Te pedig ne szólj közbe, mikor én beszélek. Rendben? – mondta Connor, és az én-re fektette a hangsúlyt.

Adrienne elgondolkozott azon, hogy a férfi többre tartja magát, mint amilyen ő, vagy valamelyik barátja, és úgy döntött, ha már ilyen szókimondó állapotban van, akkor erről is megmondja a véleményét.

-Ugyanannyi jogom van nekem is, mint neked. Ha te is közbeszólt akkor, amikor én beszélek, akkor nekem is legyen már jogom közbeszólni, amikor te beszélsz! – mondta idegesen Adrienne, és maga sem értette, hogy miért csinál ebből ekkora ügyet, ám elege volt, hogy Connor minden apróságba beleköt.

-Muszáj az apróságokkal törődni? – kérdezte Connor.

-Igen. – vágta rá rögtön Adrienne.

-Ezt költői kérdésnek szántam. – mondta Connor, ám ahelyett, hogy mondhatott is volna valamit, a ma nagyon nagyszájú Adrienne ebbe is beleszólt.

-A kérdés arra való, hogy választ várjunk rá – mondta könnyedén.

Connor nem mondott semmit. Adrienne észre, hogy most túl messzire ment, de úgy gondolta, hogyha már elkezdte, akkor fejezze be ezt. Ám mielőtt valamit is mondhatott volna, Connor megindult, majd megragadta a lány nyakát, és a falhoz nyomta.

Adrienne alig kapott levegőt, ráadásul a tekintet, amivel Connor nézett rá rendesen megijesztette, és bár próbálta volna megmagyarázni, hogy most nagyon ideges amiatt, hogy lehet, hamarosan meghal, a férfi nem engedett a szorításból. Pár percnyi néma csend után végül Connor törte meg a csendet.

-Ismersz. Tudod, hogy mennyire kiakaszt, amikor mindig találsz valami hibát minden egyes szavamba, és nem tudom, hogy most direkt csinálod e, hogy engem idegesíts fel, vagy csak tényleg amiatt vagy dühös, mert veszélyben érzed magad. Bár bevallom, én az előbbire gyanakszom, te nem szoktál annyira félni, még a legveszélyesebb pillanatokban is képes vagy higgadt lenni. Higgadt lenni?! Inkább a másikat piszkálni! S bár én egyik legjobb barátomnak tartalak, az ilyen dolgokat nem engem, hogy elmenjenek a szemem előtt,ha már te is minden apróságba belekötsz! – idegeskedett a férfi.

Ám mielőtt bármi olyat tett volna, amit megbánhatott volna, Adrienne táskájából csörögni kezdett a telefon. Connor eldobta a fal felől a nőt, és az csak annak köszönthette, hogy nem esett ki az ablakon, hogy sikeresen megkapaszkodott a falban, de az üveget csak összetörte. Mikor a táskája felé nézett nem látott ott senkit. Egyszer csak a szoba belső részéről hangokat kezdett hallani, a telefonból.

-Szia. Itt Richard, ne mond semmit. Rosalie eltűnt, és most nem tudom hol van. Tudom, hogy dühös vagy, de... – folytatta volna, ám elment a hang.

-Miért kelled le tedd?! – kérdezte még mindig idegesen Adrienne.

-Nincs semmi szükség a kislány megmentésére. Én kértem meg az egyik barátomat, hogy ölje meg. Miután én magam végeztem veled, mert mostanában sokszor kerültem veszélybe, miattad. Elsőként hadd mondjam el azt, hogy igazából te öregítetted meg Morgan-t, és aztán talán betápláltad az agyába, hogy én voltam, hogy később te legyél a hős megmentő. Ne-ne ne tagadd, mert biztos forrásom van. Most pedig miattad kell meghaljak. Nagyon, nagyon dühös vagyok – mondta Connor.

Adrienne egy hatalmasat nyelt. Tudta jól, miről beszél Connor.

Súgó Még nincs hozzászólás.