Hazatérés  

            Az asztalt körbeülő Adrienne, Rosalie és Richard már jól tudták, hogy igazából Morgan az, akit látott Rosalie az álmában, s mivel bíztak Adriennne megérzseiben biztosra tudták, hogy tényleg megakarja ölni a férfi szelleme őket. Az okokat is tudták: Adrienne-t azért, mert ő ölte meg a férfit, Richard-ot pedig azért, mert a tervek szerint ő és Nicolas akarták megölni őt. Rosalie csupán egy apró tartozék volt, a kötelező kiválasztott. De ekkor a lány egy újabb kérdést vetett fel.

            -Adrienne. Ki lehet olyan halottvadász? – kérdezte kíváncsian.

            -Hát.. Ha jól tudom akkor egy halottvadász tanítványa. – mondta Adrienne.

            A három fearsome egymásra nézett. Jól tudták, hogy ki a halottvadász közöllük. Rosalie bólíntott, mert mintha Richard azt kérdezte volna, hogy „megcsinálod, keresel magadnak egy tanítványt?”, de mielőtt megszólalhatott volna Adrienne közbevágott.

            -Túl veszélyes. Egy ilyen fiatal fearsome-nak életveszélyes! Richard, még neked sincs tanítványod! Morgan-nak is hány száz évesen lett végül egy tanítványa?! – háborodott fel védelmezően a lány.

            -Ha jól tudom, te igen fiatal korodban vállaltál be egy tanítványt, vagy mintha még többet is. – mondta Richard.

            -Ó. Igen. De ennek az lett a következménye hogy több hónapig az állapotom szörnyű volt. Teljesen elvesztettem az erőmet. Néha csak úgy elájultam, vérezni kezdtem, szörnyű fájdalmaim voltam. Egy ismerősöm pedig bele is halt abba, hogy olyan fiatalon lett tanítványa. Rosalie, meg ne próbáld. Még nagyon fiatal vagy. Biztos találunk valaki mást aki segíthet nekünk. Már ha van még ki segíthet nekünk. – Adrienne a vgét teljesen motyogta.

            Aztán megszorította Rosalie kezét. Amikor Richard megtudta, hogy igazából mik a következményei a fiatalon tanítvány választásnak teljesen megrettent, és már inkább visszatartani akarta Rosalie-t. De a lány rázta a fejét.

            -Megteszem! A barátaim vagytok, és a barátok kitartanak egymás mellett. Minden bizonnyal Morgan mostanában fog támadni. Akkor pedig ha időben nem találnuk egy megfelelő fearsome-ot meghalunk. – mondta Rosalie. Adrienne felháborodott.

            -Én ezt nem fogom végigcsinálni. Nem fogom végignézni ahogy teljesen összeomlasz vagy ahogy meghalsz. Nem és kész! – mondta Adrienne, majd hamarosan elhagyta az ebédlőt.

            Miután Adrienne elhagyta a vendéglőt Richard és Rosalie hangtalanul elindultak vissza oda, ahol a történet kezdődik, azaz Rosalie lakhelyére. Egy darabig csendben sétáltak, és várták, hogy másodpercek alatt érjenek a tőlük körülbelül 45 kilóméterre fekvő városba. Végül Rosalie megunta a hatalmas csendet, s megszólalt.

            -Mindig ilyen könnyen képes hisztizni? – valami okból kifolyólag megakarta tudni az igazat. Vagy csak talán azért, mert annyira megunta a hatalmas csendet.

            -Nem. Igazából mintha mostanában nem maga lenne. Nagyon megváltozott. De csak az utóbbi pár napban. Mármint mióta Natalie meghalt... – gondolkozott el Richard.

            A „meghalt” szó után újra csend következett. Rosalie nem akart semmit utánna mondani, pedig sok dolog terjengett a fejében. Nincs kivel veszekedni... Na jó, ez butaság. De msot tényleg csak miattam ment el?! Mintha én idegesíteném őt. Álljon meg a menet! Velem csak azután találkozott, miután Natalie meghalt. Mi van, ha én idegesítem őt?  

            Miközben a hosszú úton sétáltak Richard többször is megpróbálta meggyőzni Rosalie-t, hogy nem kell ilyen veszélbe sodorja magát, csak ő miatta és Adrienne miatt, de a lány eltökélt szándéka volt, hogy segíti barátait, akár az élete árán is. Rosalie igazából nem tudta, miért pont szülővárosába mennek, máshol is találnak embereket. Csakhogy egy olyan embert szeretett volna fearsome-á változtatni, aki régen a legjobb barátja volt: Mary. Nem tudta pontosan, csupán úgy gondolta, hogyha már valakit örök életre magához fogad, ne legyen már az illető egy idegesítő ember. Egyszer csak eszébe jutott egy nagyon fontos kérdés, és habozás nélkül feltette.

            -De Richard... Hogyan is kell... Valakit fearsome-á váltatoztatni? – kérdezte.

            -Nem mondom meg. Tudom, csak nem mondom meg. Nem akarom, hogy veszélybe sodord magad. Mivel még nem tudod, hogyan kell ezt tenni, könnnyű dolgom van megakadályozni azt, hogy ne tedd kockára az életet. Ez eddig még eszembe sem jutott.

            Rosalie dühös tekintettel nézett a fiúra, aki csak elmosolyodott. A lány arckifejezése jelezte, hogy ezt az információt majd igenis követelni fogja, csak most úgy teszek, mintha nem érdekelne. Aztán elmosolyodott, de csak mert boldog volt. Nem tudta, miért lehetne boldog ilyen rossz idszakban, de valamiért boldog volt. S élvezte ezt.

            Adrienne meg sem állt a hatalmas fearsome-házig. Mikor belépett volna az ajtón habozott. Nem tudta, hogy mit tegyen. Menjen be, mintha nem érdekelné őt senki, vagy inkább futamodjon meg anélkül, hogy leégetné magát. Végül az első mellett döntött, már csak azért is, mert ő különben bátornak gondolta magát.

            Mikor kinyitotta az ajtót valamit hideg kezdett futkosni a hátán, de kissé bátortalanul belépett a régi ajtón. A nappaliban lévő összes személy tekintete rászegeződött, majd tapsolni kezdtek. Adrienne pedig csak ott állt tehetetlenül az ajtóban. Végül becsukta maga mögött az ajtót. Biztos hősnek tekintenek, amiért miattam meghalt a liba... Natalie. Jutott eszébe.

            Nem igazán foglalkozott az őt körülvevő tömeggel, hanem gyors léptekkel elindult, egyenesen a lépcsők felé. Néhányan utánakiáltottak, de ő még hátra sem nézett. Mint aki megsértődött, bár ő is jól tudta, hogy ezekre az emberekre nincs miért haragudni. Mikor a lépcsőhöz ért még szaporábban emelte fel a lábait, majd hamarosan az emeletre ért, és elindult a labirintusnak tűnő folyosón.

            Minden olyan régies volt. S bár Adrienne imádta nézni a folyosón lévő festményeket, valamint szinte minden dolog arra késztette őt, hogy maradjon, és bámészkodjon, most mégsem törődött azzal, hogy egy kicsit is elbámészkodjon. Hamarosan, a folyosó végén egy ajtóhoz ért. Szemei megteltek könnyel, bár még maga sem tudta miért. A tudat, hogy valaki bosszút akar állni rajta megijesztette. Habár ő mindig erősnek hitte magát, egy szellem mellett mégis eltörpült.

            Kezét a kilincsre tette, majd lenyomta. Az ajtó kinyílt, és a szobában Connor volt. A férfi mostmár láthatóan lenyugodott, ám Adrienne egy pillanat erejéig úgy hitte, hogy ott rögtön elájul. Pár másodpercig mindketten csak bámultak egymásra.

            -Mit akarsz, Adrienne? – kérdezte nyugodtan a férfi.

            -Én... Vissza akartam adni a gyémántot – mondta ijedten a nő, majd táskájából kivette a drágakövet, s az asztalra tette.

            -Miért jöttél? Hidd el, nekem sosem tudnál hazudni – mondta Connor.

            -Connor... én azt hiszem... Morgan meg akar engem... minket ölni. – motyogott Adrienne, és még Connor is alig tudta megérteni, hogy mégis mi van. – Rosalie pedig öngyilkossági akciót próbál véghez vinni. Kérlek, csak azt ne mond, hogy érte nem kár! – mondta Adrienne, mikor észrevette, hogy a férfi valami hozzáfűzni valót lelt abban, amit ő mondott.

            Connor némán állt. Tudta jól, mégis mekkora veszély fenyegeti őket. Egy dühös fearsome, aki úgy gondolja, mindent Connor-nak köszönhet, ráadásul Adrienne-re is vadászik, hiszen ő megölte, mielőtt tervét véghez vitte volna. A fearsome pedig, most először úgy gondolta, hogy ő is legyőzhető.

            Rosalie és Richard estefelé a lány szülővárosába értek, ahol most, oly különös módon nagy volt a nyüzsgés. Richard különös tekintettél nézte a lányt.

            -Tulajdonképpen mit is akarsz itt? – kérdezte kíváncsian.

            -Nem tudom. De valami azt súgja, hogy ide kellett érkeznem. Valami különös érzék.

            Mielőtt Richard rákérdezett volna, hogy mégis miféle érzék, Rosalie eltűnt. Mintha a köd nyelte volna el, mintha szupergyors lenne. 

Súgó Még nincs hozzászólás.