Natalie

            Richard megdermedve ült a kanapén miután a lány visszalökte őt. Akart futni utánna, de mikor kinyitotta a ház ajtaját már nem látott semmit, csak amint a hó hullik hatalmas pelyhekben a kora délutáni órákban. Mintha látott volna egy elsuhanó árnyat, de úgy gondolta, hogy minden bizonnyal csak képzelete játszik vele.

            A következ pillanatban egy nő közeledett a ház felé. Melanie volt az. Elmosolyodott, majd intett a fiúnak, s lépteit sietősebbre fogta a hóban. Odament Richard-hoz, aki szörnyen szomorú volt, s ez nagyon zavarta a lány.

            -Hé Richard. Hová tűnt a lány? – kérdezte furcsállva. Először azt hitte a lány, hogy csupán a fiú elkésett, és Adrienne már elvitte.

            -Elment. Félek, hogy soha többé nem látom őt. Soha. – mondta Richard.

            Melanie átölelte, majd megpróbálta egy mosolyt csalni a fiú arcára úgy, hogy ő is mosolyog, de nem sikerült neki.

            -Adrienne hol van? – kérdezte a lány.

            -Elzavartam. Mármint... megsértettem. De ezt is megbántam. Mindent megbántam, amit ebbe a nyomorult életbe megtettem. Melanie, kérlek hagyj. Hazamegyek. Nem tudom, hogy most hol van az otthonom. Talán megszállok valamilyen hotel-ben. Pénzem persze nincs. De tudod mit? Semmi gond. Valahogy elleszek. Majd kirabolok egy bankot. A magunk fajtáknak ez úgyis egy nagy semmi. Nem? – mondta Richard.

            Adrienne fáradtam nyitotta ki a lakás ajtaját, majd belépett az ajtón, s bezárta maga mögött. Soha nem gondolta magát olyannak, mint amilyet most cselekedett. Kiállt egy olyan mellett, aki egyszerűen eldobta maga mellől, és nem is törődött vele, s egy olyan mellett, akit még nem is ismer, ahelyett, hogy az egyik legjobb barátja, egyben főnöke pártját fogná.

            Az ágyra ült. Nem tudta, mit tegyen. Bocsánatot akart térni Connor-tól, amiért megzsarolta őt. Egyszer csak az ajtó egész egyszerűen a földre zuhant, majd hangos léptek hallatszottak. Kikapra az éjjeli szekrényéből a bicskáját, majd önvédelemre készen felpattant.

            S egy nő belépett a szobájába. Régiesen volt öltözve. Fekete, földig érő ruhája volt. Vörös, egyenes haja váláig ért, szemei fekete szemfestékkel voltak befestve, s szája, mintha vérrel lett volna bekenve. Mikor kinyitotta azt, hogy halványan elmosolyodjon, hófehér fogai kivillantak, s egyre hegyesebbek lettek.

            Natalie. Futott végig Adrienne elméjén a nő neve. Hirtelen körmök helyet harminc centis karmai voltak, s kifejezetten veszélyesnek tűnt. Még az ezer éves Adrienne-nek is, aki rendszerint nevet azon, aki halálra próbálja őt rémíteni. De Natalie még nála is idősebb volt. Egyedül Connor lehetett az, aki letudja őt győzni, ám az testvére volt a nőnek, és mindig is az ő pártját fogta. Ő pedig ezt kihasználta, olyannyira, hogy ő lett a legrettegettebb fearsome az egész földön, s ez a nőnek nagyon tetszett. Mikor valahol megjelent, ott mindenkin egyszerűen kegyelemért kiáltozott, adjon neki szép halált, s ne kínozza meg. Ám Adrienne nem akart sehogy sem meghalni. Sem kegyelmes halált, sem kegyelmetlen halált nem akart megélni. Ez pedig Natalie-nek nagyon nem tetszett. Most pedig meglelte azt a kínálkozó alkalmat, hogy végleg megölje azt a nőt, aki útját akarja állni, hogy ne ő legyen a fearsome-ok vezetője. Az ő kapcsolatuknál nem volt rosszabb az összes fearsome kapcsolatnál. Natalie nem akarta jobban senkinek sem a halálát, míg Adrienne ugyanúgy volt, csak sosem mert szembeszállni a nővel. Itt volt az alkalom, hogy végre végezzen egyikőjük a másikkal.

            Ekkor Adrienne egy furcsa ötletet követve bicskáját teljes erejéből Natalie testébe döfte, és minden dühöt, ami felgyűlt benne felhasználva, húzta végig a nő karcsú hasán, majd kitépte. S most elször: a vörös hajú fearsome fájdalmasan felnyögött, de macskaszerű „karmaival” máris támadásba lendült, s végighúzta az éles karmait Adrienne arcán. De az nem hagyta magát. Mikor Natalie egy újabb támadást akart indítani ellene egy ideges, és meg nem gondolt mozdulattal kitörte a nyakát. S csak aztán jutott eszébe, hogy egy ilyen erős fearsome-ot nem lehet megölni egy egyszerű nyakkitöréssel. Tudta jól, nem állhat szembe a nővel, s örülhet, hogyha szó szerinti egérutat nyer, hogy elszabaduljon.

            Richard fáradtan nézett körül. Nem akart kirabolni egy szerencsétlen embert sem. Valahogy most feltámadtak benne az emberi érzések. Mintha megkomolyodott volna. Ott ült, a város legolcsóbb szállodája eltt, és arra várt, hogy valami jószerencse történjen. A szálloda Phoenix külvárosában volt.

            A fiú szomorúan nézett, s várta a jószerencsét. Egyszer csak egy fekete autó közeledett felé, nem is tudta, hogy mekkora sebességgel, de minden bizonnyal a 100km/h sebességet elhagyta. S egyszer csak a fék hangja hallatszott, amint a kocsi hirtelen megáll, majdnem a szállodának hajtva.  A jószerencse megérkezett. Az autóból egy hang hallatszott.

            -Mégis eljöttél. Mert gondolom nem azért jöttél el Phoenix-be, hogy egy kicsit látogatsd a várost. Pont ide –hallatszott egy női hang. Richard jól tudta, hogy ki a tulajdonosa: Adrienne.

            -Miért nem hajtasz tovább? Elvégre is megsértettem a becsületedet. Egy öntelt fiú vagyok, aki mindig csak magára gondol. Egyedül az út szélén, várva, hogy meghaljak... – sajnáltatta magát Richard.

            -Nem kell sokat várj. Pár perc múlva megjön a végzeted, és pár másodperc alatt elveszi az életed, de úgy, hogy mégis kínlódnod kell – mondta idegesen Adrienne.

            Richard a nőre nézett, aki zárta is vissza a kocsija az ajtaját, és úgy tett, mintha már indulna is el. Ekkor végül a fiú megadta magát, s megszólalt.

            -Ki? – kérdezte kissé rémülten.

            -Mégiscsak akarsz élni. Nem érek rá neked magyarázni. Lehet, most téged is megakar ölni, engem biztos. Szállj be, útközben elmesélem. – mondta Adrienne már mosolyogva.

            A fiú kissé szégyenkezve, de egyrészt szomorúan, mégis rémülten ült az anyósülésre. Láthatóan még ideges és dühös is volt. Adrienne elkezdte taposni a gázt, s elindultak a szálloda kapujából.

            -Szóval. Mi a gond? Mert tudod nekem van gondom. Sok gondom. Te pedig, Richard, ha valami baj történik máris elkezded az önsajnáltatást. Állj már a saját lábadra jóember. Harminc évesen nem nevelhet az anyád. – mondta Adrienne gúnyolódva.

            -Rosalie... Elment. Márimint úgy el, hogy valahova elindult, nem engedte, hogy utánna menjek... – Richard folytatta volna, de a nő beleszólt.

            -Csodás. Most jöhet az én gondom. Natalie meglelte a lakásomat, és majdnem megölt. Na gyerek, ez a nagy gond. És az... – most viszont Richard vágott bele.

            -Miért mindig csak magadra gondolsz? – kérdezte idegesen.

            Connor már közel három órája vizslatta azt a gyémántot, amit Adrienne odaadott neki, ő pedig meg sem köszönte neki. Pedig oly régóta várta már. Első ránézésre a gyémánt csak egy egyszerű kő volt, de igazából ennél sokkal több.

            El sem hiszem, hogy Adrienne nem élt ezzel a lehetőséggel. Ez a kő... Ebben rejlik minden titok. Pedig így legyőzhette volna húgomat. Nem tette. Nekem adta, hogy én megvédjem azt a... Rosalie-t, Morgan tanítványát. Elzavartam. Ez annyira hihetlen. Így nem csak a saját népem emberei köztül én leszek a legerősebb, de ennek a gyémántnak a segítségével más népeket is letudok igázni. Sok áldozatot követel. Vajon hol találta meg Adrienne? Lehet, hogy ott más ilyen hasznos gyémántok vannak. Érdekes.

            A csendet egy ajtónyílás hangja törte meg. Majd cipők koppantak. Ugyanaz a nő, ki Adrienne lakásában volt: Natalie.

            -Szia, Connor – mondta gyilkos tekintettel Natalie, majd tekintete nem bátyját fürkészte, sokkal inkább a gyémántot. Mosoly jelent meg a nő arcán, s az asztalhoz lépett, ahol a kő volt. – Honnan van?

            Connor elkapta a gyémántot, mielőtt mindenre éhes huga elkapta volna, s berakta egy dobozba. Miután intett a nőnek tekintete az asztakra meredt, és nem mozdult onnan. Natalie arca most inkább aggódónak tűnt, habár a nőnek igazából csak a gyémántra fájt a foga, és sosem szerette bátyját.

            -Hé. Mi a baj? – kérdezte látszólag kedvesen.

            -Veled mi? – kérdezett vissza a bátyja anélkül, hogy válaszolt volna.

            Natalie idegese hátralépett. Mély levegőt vett. Semmi. Hazudta suttogva. Connor a nő szemeibe nézett, s úgy ismerte hugát, hogy jól tudta, hazudik. Megcsóválta a fejét, majd felállt az asztaltól. A dobozt kivette, majd nyugodtan megfogott egy kulcsot és a gyémántot, majd bezárta az utóbbit egy ládába a kulcs segítségével.

            -Hazudsz. A legtöbben nem vennék észre, de én túl jól ismerlek. Mi a baj? – kérdezte idegesen Connor. Tudni illik, gyorsan felkapja a vizet.

            -Nem hazudok. Mi bajom lenne? Csodás életem van. Hála neked – mosolygott a nő.

            Nyugodtan leült a hatalmas szobában lévő kanapéra, és tovább mosolygott. Ez a tetetett mosolyt a legtöbben utáltak, köztük még bátyja is. Mindenki jól tudt a, hogy a legtöbbször Natalie-ról nem lehet tudni, hogy hazudik-e vagy sem. Persze a legnagyobb gond az, hogy a fearsome-ok 99% rettegett tőle.

            -Hallottam, hogy ez a Rosalie lányka mégis él – próbálta terelni a témát, Connor közben bólíntott, jelezve, ő is tudja. – Öm... Adrienne is. Alkut akar kötni veled? De te természetesen nem fogadtad el. Okos.

            -Honnan tudod? Máskülönben. A gyémánttal alkudozot, s odaadta, anélkül, hogy elfogadtam volna az alkut. Lehet, hogy csak itt felejtette. Bár ő nem ilyen. – mondta Connor, majd tekintete a nő nyakára szegeződött. – Mi történt vele?

            Natalie rémülten megragadta a nyakát, de nem érzett semmit. Tudta jól, hogy mi történt. A tükörhöz sétált, majd látott egy nagy, vöröseslilás foltott.

            -Baleset – mondta magabiztosan.

            Connor már épp ráakart kérdezni, mikor is az ajtó kinyílt. Adrienne, mögött Richard-dal lépett be. A testvérpár rájuk nézett. Natalie egyre dühösebb és dühösebb lett, a másik nő lesütött szemmel nézte a földet, a két fiú pedig egymást nézték.

            -Elnézést. Én csak bocsánatot akartam kérni. De... Úgy látszik, már van, aki ellened hangoljon. Mostmár úgyis értelmetlen – mondta Adrienne, s megragadta Richard csuklóját, s indult volna ki.

-Micsoda? – kérdezte furcsállva Connor, majd először Adrienne-re, majd Natalie-ra nézett. A lány testvérére nézett, reménykedve, hátha megbocsát neki.

            Adrienne halványan elmosolyodott, mint aki elérte célját, ám ősrégi ellenfele egyre dühösebb lett. Richard hátrébb lépett, jelezve, ő kiakar ebből maradni.

            -Csak a hugod mikor hazaértem megakart ölni. Ok nélkül. Különben is, nem tudom, meddig maradsz a vezér. Gondolom 2012-ben már rég Natalie lesz a főnök. – mondta Adrienne. Ám a másik rögtön mentegetőzni kezdett.

            -Te törted ki a nyakamat. – szólt idegesen.

            Natalie már nekiakart menni Adrienne-nek, hogy végleg lerendezze, de Connor megállította. Hazudik! Ne higyj neki! Ordibált ahogy bírt Natalie, ám bátyja már nem törődött vele. A düh teljesen elvakította, s egy hirtelen mozdulattal kitépte huga szívét, aki rögtön meghalt. A következő pillanatban már mintha megbánta volna.

            -Adrienne. Richard. Magamra hagynátok egy kicsit? – kérdezte.

            A nő bólíntott, majd kivezette Richard-ot a szobából, és bezárták az ajtót.

            -Majd holnap elkérem tőle a gyémántot. Hátha odaadja. Akkor meglelhetjük Rosalie-t. Richard. A barátom vagy – mondta Adrienne, majd mindketten elmentek a folyosóról, magára hagyva Connor-t. 

Súgó Még nincs hozzászólás.