Menekülés

Rosalie lassan nyitotta ki szemeit, s mikor meglátta, hogy hol van, először nem akart hinni a szemében. Nem volt különleges a szoba, melynek ágyában aludt, de valami mégis azt sugalta, hogy ez más, mint a többi hely. Rengeteg különleges festmény, melyek egytől eddig különböző lényeket ábrázolnak. Fehérre festet fal, fából készült padló, fa bútorok, s  egy fehér ágy. Minden olyannyira álomszerű volt.

            De nem volt álom volt. Rosalie felült, majd szétnézett. Nem volt a szobán ablak, de így is mindent világosan látott. Kimászott az ágyból, majd próbált arra emlékezni, hogy hol van. Emlékezett arra, hogy valami különös lény nekiment, és majdnem megölte, de aztán egy nő megmentette őt. De hiszen virágszirmokat kell vinnie annak a nőnek, különben meghal!

            A lány rémülten nézett be minden szekrénybe, minden fiókba, sehol sem lelt semmilyen virágszirmokat. Pedig emlékezett arra, hogy ő bizony szedett, és el is rakta. De most itt semmi sem! Egyáltalán hol vagyok?! A virágszirmok... Meg kell találnom őket. Viszont nincs a szobába! Akkor hol lehet? Hiszen én... Nem emlékezett pontosan arra, hogy hova rakta, csak arra, hogy elrakta.

            Ekkor kifutott a szobából, s egy újabb hatalmas szobába lépett, s idegesen nézett körül. Itt kell lennie valahol. Úristen! Meg fogok halni! Szemei könnyben voltak, s idegesen nézett körül a nappali féleségben. S mikor futni akart valahova, még maga sem tudta hova egy szobából kijövő lányba ütközött. Valahonnan ismerős volt. Csak nem tudta hogy honnan. Nem, nem ő az a lány, aki megmondta neki, hogy hol vannak a virágszirmok, s mit kell tennie az életbenmaradáshoz. De akkor kicsoda?

            -Nem tudtam, hogy futási mániád van. Ha gondolod, kiengedlek az udvarra, vagy az utcára. Ott nagyobb tered van bakkecskét játszani. – gúnyolódott vele a szőke hajú lány, majd a konyha felé igyekezett az, Rosalie pedig követte őt.

            -Ki vagy te? – kérdezett rá idegesen a lány, s a szőke furcsállva pillantott a  másikra.

            -Ne játszuk el ezt megint. Melanie vagyok. Hm? Nem rémlik? – kérdezte.

            Rosalie elgongolkozott. Eszébe jutott, hogy a lány elvette tőle a virágszirmokat, és eldobta, mondván, hogy nem szükségesek. És aztán elkábította! Ezt pedig Rosalie nem akarta szó nélkül hagyni.

            Nem mondott semmit, csak cselekedett. Futni kezdett, ahogy bírt, majd nekiment Melanie-nek, és a falhoz nyomta, majd teljes erejéből verni kezdte, amiért lehet, miatta fog meghalni, vagy legalábbis a lány rossz dolgot cselekedett vele kapcsolatban. De Melanie eldobta maga mellől a lányt úgy, hogy az a padlóra zuhant, s még csúszott egy métert a csöppet sem csúszór földön.

            -Ezt nem értékelem. Csak jöjjön el Adrienne. A barátod nem mesélte, hogy idegbajos vagy. Én pedig nem fogok idegbajosra vigyázni, mert akkor én is az leszek – mondta Melanie.

            -Engem ne mondj idegbajosan! Ki az az Adrienne?! Nekem meg milyen barátom van?! Világosíts fel! – kezdett el hisztizni Rosalie, aki hirtelen nem ismert magára.

            Melanie kinyitotta a hűtőt, s kivett belőle egy kis ételt az asztalra, majd a nála fiatalabb lányra nézett, aki kissé meg volt zavarodva.

            -Hagyjuk. Mondok jobbat. Egyél és hallgassál – adta ki a parancsot. – Én pedig... Elmegyek. Lehet, jön érted Adrienne, de lehet hogy én jövök hamarabb. Addig is, a soha viszont nem látásra.

            Adrienne behunyta szemeit. Reménykedett benne, hogy a fiú felfogja, hogy mit mondott neki, de az nem cselekedett semmit. Végül úgy döntött, nem próbálja meggyőzni a fiút. Vállat vont. Ezután megszólalt.

            -Ha mégis érdekel... Melanie házában van, minden bizonnyal egyedül, arra várva, hogy valaki megsajnálja, és elmenjen hozzá. Tudod hol lakik – mondta Adrienne, majd lassú léptekkel elindult.

            Richard mély levegőket vett. Erősnek próbált tűnni, és csak azért nem törődött a lánnyal, mert kissé dühös volt arra. Maga sem tudta pontosan miért, de úgy gondolta, jobb lesz, ha egyenlőre távol marad. Nem akart olyannak tünni, mint aki megadja magát, de megakart bizonyosodni arról, hogy Rosalie tényleg él.

            Adrienne léptei hallatszottak, holott a folyosó tele volt, hiszen épp ott zajlott egy licit valami csodaszer eladásáról. De a lány nem törődött vele, csak ment le a lépcsőn, majd kereste a barna faajtót. S mikor megtalálta, belépett rajta.

            Connor mosolyogva nézett a nőre, mikor benézett, s az bezárta maga mögött az ajtót, majd mély levegőt vett, s behunyta szemeit. Nem igazán tudta egyikük sem, hogy mit szóljon. Adrienne csak ott állt tehetetlenül, azon gondolkozva, hogy kezdje el ajánlatát, amivel talán kibékíthete Richard-ot, hisz a barátja volt, míg Connor furcsállva nézte a nőt, aki általában rendszerint gyorsan belekezd abba, amit akart mondani, még akkor is, hogyha csak egyszerű beszélgetésre vágyik. Míg végül a férfi megszólalt.

            -Mi a baj? – kérdezte kedvesen. Adrienne a férfi szemeibe nézett, majd táskája felé pillantott. Tudta jól, mi van benne.

            -Biztos vagy abban, hogy muszáj megölnöd Rosalie-t? – kérdezte Adrienne.

            -Nem tudsz lebeszélni róla. El kell döntened, kit választasz. Richard-ot, vagy engem. Mert én szörnyen dühös vagyok Morgan-ra, és... – mondta Connor, de a nő beleszólt.

            -Nem Rosalie tehet arról, hogy szörnyű tanítója van – mondta.

            -Nagyon sajnálom – mondta a férfi.

            -Én is – szólt így Adrienne.

            Connor a nő szemeibe nézett. Ő komolyan gondolta a „Nagyon sajnálom”-ot, de valamiért úgy érezte, hogy a nő csak azért mondja, hogy jó színben tüntesse fel magát.

            Ekkor Adrienne a táskájába nyúlt, majd kivett belőle egy követ, talán gyémánt volt. Mikor elfordította, piros volt, a kövektező pillanatban lila, és a következőben teljesen más. Connor a nőre nézett, majd a gyémántra.

            -Ne alkudozzunk – mondta a férfi.

            -Mindegy, nem érdekel – jelentette ki könyedén Adrienne. – De ha meggondolnád magad, akkor csak szólj. Úgy érzem, lesz még hasznunkra az a lány – mondta, majd eltűnt.

            Rosalie a széken üldögélt, s falatozott. Nem volt étvágya, és elege volt abból, hogy sosem alszik el, valaki mindig elkábítja, vagy majdnem meghal, vagy valami. Ráadásul lehet, hogy még mindig nincs kizárva a halála. Idegességében már a kést az asztalba vágta, de rövid időn belül meg is bánta azt.

            Ekkor az ajtó kinyílt, majd Richard lépett be. Rosalie pár másodpercig úgy tett, mintha semmi semmi sem történt volna, aztán csak úgy hirtelen felpattanta a székről, és a fiú felé futott. Nem tudta miért, de szorosan átölelte, mintha most szünt volna meg a veszély. Arcán néhány könnycsepp folyt le, majd engedett az ölelésből.

            -Én... azthittem, hogy megfog ölni, és nem tudtam ezt engedni. – mondta Rosalie.

            -Nem kellett volna. Majdnem meghaltál, csak azért, mert én kihúztam a gyufát valamiért. Tudhattam volna, hogy nincs jó kedvében – mondta Richard, s sajnálta, hogy miatta majdnem meghalt a lány. – De... Connor bosszút esküdött, hogy megöl téged, ha élsz, és azt hiszem, már megtudta valakitől ezt.

            Rosalie mikor ezt meghallotta még szomorúbb volt. Nem akart még meghalni. Túl rövidnek tartotta ezt az életet. Félve leborult a kanapéra, majd a fiúra nézett.

            -Meg sem kérdeztem Adrienne-t, hogy mégis hogy tud megmenteni téged. Csak egyszerűen elküldtem a fenébe anélkül, hogy megszólaltam. Nem tudom, miért voltam rá annyira dühös. – Richard csakis magát hibáztatta azért, mert lehet, Rosalie meg fog halni.

            A lány ok nélkül elmosolyodott, majd kezét lerakta a kanapéra, jelezve, hogy üljön le a fiú, majd miután az „engedelmeskedett”, megszólalt.

            -Csak egyet ígérj: Ne tégy semmi olyasmit, amit később megbánnál. Felejtsd el, hogy találkoztunk. Nekem nem szabadna itt lennem. Még nem tudom hova megyek, de valamilyen messzi helyre. Nem hiszem, hogy még találkozunk. Viszlát. – mondta, majd felállt a kanapéról, s mikor a fiú felállt volna visszadobta, és könnyes szemmel távozott, meg sem várva, mit mond a fiú. 

Súgó Még nincs hozzászólás.