Jaj, nagy lettem!

            Egyszer, nem is olyan régent élt egy lány, aki nagyon szerette a lovakat, de még inkább kistermetű társaikat, a pónikat. Annának – mert úgy hívták – volt is egy pónija, akit Gyémántnak hívtak.

            Anna szinte minden nap kiment a pónihoz, s rendszeresen lovagolt egy jót rajta. A lány nagyon szerette a pónit, mindent megtett érte.

            Évek teltek el, s szomorúan vette észre, hogy szinte kinőtte a kis pónit. De ez még mindig nem volt elég, szülei elhatározták, hogy vesznek neki egy nagy lovat – mivel, hogy minden Annával egykorú lány már nagy lovon lovagolt, s néha csúfolták is hogy ő még mindig a kis pónin lovagol, ők pedig gyönyörű sportlovakon, telivéreken lovagolnak. Szülei nem akarnak a lánynak rosszat, hisz csak azt akarták, hogy lányuk ne legyen kiközösítve. Ám Anna úgy érezte, hogy szülei összefogtak ő ellene és Gyémánt ellen.

            -Nem! – tiltakozott. – Én Gyémántot szeretem, és nem érdekel, hogy kissé kicsi hozzám meg hogy a többiek csúfolnak miatta. Én őt szeretem!

            -Anna, kislányom. – nyugtatta anyja. – Mi csak azt akarjuk apáddal, hogy ne légy kiközösítve.

            -És akkor mi lesz Gyémánttal? Őt is megtartjuk? – kérdezte Anna, s szemében felcsillant a remény.

            -Két ló túl drága lenne. Gyémántot eladjuk. Ha pedig nincs rá jelentkező akkor muszáj vágóhídra küldenünk.

            -Nem! Nem! Miért kellett nekem megnőjjek?! – idegeskedett Anna, s kirohant a házból.

            Az ajtó becsapódott, s a kapu kinyílott, majd az is bezárult. Anna úgy kezdett el futni, ahogy bírt, egyenesen futott a lovarda felé.

            Mikor nagy nehezen elért a lovardába a sötét istállóba futott. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Berohant a póni boxába, vezetőszárat kötött annak kötőfékjére, majd kirohant az istállóból miután lekapcsolta a villanyokat.

            Egy ügyes mozdulattal fellendült a pónira. Erősen megfogta a sörényét, s vágtázni kezdtek. Anna nem tudta, mikor állnak meg.

            Végül megállította a pónit s leszállt róla. Fáradtan egy fának dőlt, s elaludt. Mikor reggel felkelt azon vette észre magát, hogy szörnyen éhes és szomjas.

            Felszállt a pónira, s kereste a lovarda felé vezető utat. De nem találta meg a megfelelő utat. Éhes és szomjas volt.

            Egyszer csak lépteket hallott. Észrevette, hogy a felmentősereg az. Egy gyors pillantást vetett rájuk, de elpróbált rejtőzni. Félt attól, hogyha megtalálják ét és Gyémántot, akkor minden örökké elveszett. Mikor egy megfelelő rejtézködési helyet talált megállította a pónit, majd odafordult hozzá.

            -Ígérem, Gyémánt... – kezdte el, majd rövid szünetet tartott. – Ígérem, hogy soha nem engedlek el, még akkor sem, ha életemmel kell fizetnem érte. – szólt.

            Mindent, amit mondott tiszta szívéből érezte, hangjából nagy szeretet sugárzott, de rettegés is volt ott. Hiszen rettegett attól, hogy szülei megtalálják őket, s Gyémánntól örökre búcsot vehet.

            -Anna! Végre, hogy megvagy! Nagyon megijedtünk, amikor csak úgy elrohantál, de látom szerencsére semmi bajod.

            Anyja volt az. A még lovon ülő Annát szinte agyon ölelgette, majd apja is így tett. Ám a lány most volt életében a legszomorúbb.

            -Nos, Anna. Amint látom, nagyon ragaszkodsz Gyémánthoz. Ha ennyire akarod, megtartjatjuk. – apja szólt így, anyja pedig helyeslően bólíntott.

            Anna azt se tudta, hogy fejezze ki örömét. Így történt az, hogy Gyémánt végül mégis Anna családjánál maradt. 

Súgó Még nincs hozzászólás.