Fearsome
Élj és ölj, amíg lehet

            Hosszú idő telt el azóta, hogy Rose-nál megjelent az öregember, aki a Fearsome törzs tagja, majd nem is hallott róla semmit. Nem akart semmit rosszul tenni, de már égette a vágy, hogy vadonatúj énjét felszínre hozhassa. De rettegett olyat tenni, amit később megbánhatna. Az utóbbi időkben megpróbált olyannak tűnni, mintha nem történt volna semmi sem, mikor Mary az öregemberről krédezte rendszerint témát váltott, ha sokan vadonatúj szokásaira és képességeire kérdeztek rá, ő csak annyival válaszolt, hogy szorgalmasabb lett.

            Bár ez kissé hihetetlenül hangzott. Rendszerint akkor tudta meg, hogy felmérőt írnak, amikor csengetés előtt pár perccel ért be, és mégis remekek lettek dolgozatai. Testnevelési órákon mindenki felfigyelt rá, az addig kissé esetlen lányka most úgy mozgott, mint valami sportoló. Habár ez várható volt, hisz naponta két plusz sportórára ment. De mégis mindenre volt ideje, rengeteg új barátra lelt, és mégis a tanulást sem hanyagolta sosem el. Rose úgy érezte, hogy talán kiválasztója el is feledkezett róla, s ő boldogan élhett ebben a csodálatos világban addig, amíg meg nem hal.

            Épp hazafelé sétált, méginkább futott. Lassacskán itt a karácsony, az új esztendő, egy új élet. Egy új élet? Kérdezett rá magában. Házuk a központtól elég közel, az iskolától már annál messzebb volt. De nem volt baja vele. A város nem volt túl nagy, mára már percek alatt végig tudta volna futni. Amikor kinyitotta az ajtót hatalmasat döbbent. A kanapén az öregember üldögélt. Lazán, nyugodtan dőlt hátra, és valamiféle furcsa kaját eszegetett. Idegesen hajította földre a táskáját, majd támadőállásba állt. A férfi nyugodtan állt fel. Mindig így néz, ez a nyugodt tekintet az idegeimre megy. A férfi ekkor a lányra nézett.

            -Tényleg azt hitted, hogy elfeledkezem rólad? Ej, eddig még az ég világon senki sem gondolt éppen ennyire hamyagnak. Hogy elfeledkezek egy ilyen jó példányról! Mekkora butaság! Mi tart vissza Rose? Miért nem teszed meg azt, amit már réges régen meg kellett volna tenned?! Könyörgöm, már rég meg mondtam neked, hogy mit kell tenned. De úgy látom, nem vagy képes rá. Hagyjalak? Csak hogy tudd, új évig valakinek az életét el kell venned. Ráadásul örülnék neki, ha mostmár nem szarakodnál itt! Újévig egy áldozatot szeretnék, Rosalie!

            Mikor felébredt, és kinyitotta szemeit tekintete rögtön az ablakra esett. Odakint minden fehér volt. Mikor pedig jobban szétnézett látta a karácsonyfát, majd inkább saját magára pillantott. Rémülten nézett körül. Észrevette, hogy egy gép tartja benne az életet. Majd valamilyen ismerőst kezdett keresgélni a kórházi szobában. De senki.

            Ám mikor hangokat próbált kiszűrnyi egy ismerős nő beszélt valahol, talán a folyosón, minden bizonnyal egy orvossal, vagy valami mással.

            -Ms. Reyes. Remélem tudja, hogy a lánya szörnyű állapotban van. December 28.-a van, és 11.-e óta már bent van. De a sebek, amiket kapott, azok tényleg furcsák voltak. Több kést is szúrtak bele, a nyakát szinte kitörtek. Ahol pedig nem voltak vágási sérülései ott kék és zöld volt. Az úr, Peter Howard nyomozó, azt szeretné krédezni, hogy biztgos-e abban, hogy nem szeretné, ha vizsgálást indítanánk a lánya ügyében. Szerinte ez így lenne természetes.

            Rémülten majdnem sikítani kezdett. Nem szerette volna, ha a rendőrök nyomozást kezdenének az ügyében. Ami pedig még rosszabb volt, hogy már 28-a volt. Ő pedig félholtan feküdt a betegágyon, nehezen lélegezve, kómából ferébredve, és a dolgokra csak alig emlékezve. Természetesen emlékeztet arra, hogy mi történt vele, csak nem pontosan.

            -Nos, Howard nyomozó. Talán. Talán. Kérném, hogy nyomozást indítanának a lányam ügyében. Valaki majdnem megölte őt. Nem magátől tette. Rács mögé kell őt juttatni. Nos, most ha megbocsátanak elmegyek, és megnézem őt. Hátha felébredt, aminek ugyan kicsi Az eséje, de én ettől függetlenül reménykedek benne.

            Tekintete egész végig az ajtó felé fordult. Majd az kinyílt, és egy nő lépett be rajta. Az anyja volt az. Mikor meglátta lányát mosolyogva örülve, rohant ki a szobából. Előbb szól az orvosnak, minthogy engem üdvözölne. Mily kedves. Gondolta, habár talán nem tartotta komolynak.

            Pár másodperc múlva egy férfi és az anyja lépett be a szobába. Mindanyjian örültek. A férfi orvosi ruhában volt öltözve, ellentétben anyjával. Láthatóan mindketten örültek, mosolyogtak, anyja ölelgette őt, az orvos viszont talán mégiscsak inkább furcsállta ezt a hirtelen javulást. A nyomozó kicsit idegesen lépett be, majd rákérdezett, hogy így is igényt tart-e a nyomozásra. Anyja pedig igennel válaszolt.

            -Ne. Kérem, ne. – mondta Rosalie. Anyja rémülten  pillanatott a lányra, ki szemeit becsukta, és ártatlanul képpel feküdt a kórházi ágyon. Nem érezte pislogás kényszerét, de végül mégiscsak pislogott egyet, hogy ne legyen túl nagy feltűnés. Ekkor megragadta anyja kezét, majd erősen – számára gyengéden – megszorította. – Kérlek.

            Anyja furcsállva nézett a lánykára, aki még mindig nehezen vette a levegőt, de szinte szemlátomást javult. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de talán ez inkább erőltetett volt, hisz nem volt miért mosolyognia. Ne. Kérlek ne. Ne tedd meg. Csak ezt kérem. Mondta magában de nem nyitotta ki száját. Szeme első látásra bíztató volt, de ha valaki jobban megnézte félelem tükröződött a szempárból. Rosalie még mindig erősen szorította anyja kezét. Remegve nézett rá folyamatosan anyjára, az orvosra, és a nyomozóra. Csak ott feküdt rémülten. Pár perces néma csend volt, végül édesanyja szólalt meg.

            -Figyelj. Ez muszáj. Hidd el, addig rendőri védelem alá kerülsz, nehogy aki megpróbált megölni bosszút forraljon. Nem lesz semmi bajod. Ígérem. Mr. Howard és a társai már tapasztalt nyomozók, örömmel segítenek megkeresni azt a gazembert, hogy rács mögé jutassuk. – mondta anyja, majd ő szorította meg lánya kezét. Ám Rosalie elvette kezét, és már kicsit idegesen szólalt meg.

            -Ki kell jutnom innen. Kérlek, anya. Ki kell jutnom innen újévig. Ki kell jutnom! Muszáj! Kérlek. – mondta a lány rémülten, remegve. Egyszerre anyja, az orvos, és a nyomozó is összezavarodtan néztek egymásra a lány furcsa “kötelessége” miatt.

               Az orvos megrázta a fejét, jelezte, hogy nem lehetséges dolog. Rosalie gyengének érezte magát, de tudta jól, hogy ki kell szabadulnia onnan. Még azt nem tudta, hogy hogyan, de elhatározta, hogy ha esik, ha fúj, valamiképpen kikerül a kórházból.  Az anyja furcsállva nézett rá, majd a lány tovább könyörgött, de a felnőttek semmit sem szóltak. Végül az orvos intett a két másiknak, hogy menjenek ki a teremből, hogy a lány jelenléte nélkül tudjanak beszélni. Persze nem sejtettek semmit arról, hogy Rosalie hallása megélesedett azóta, hogy félig fearsome lett. A négy felnőtt kiment a teremből.

               -Hölgyem, nem tudom mi baj van a lányával, de szerintem a bántója megfenyegette őt. Még azt nem tudom mivel, de minden bizonnyal megfenyegette őt. Félek attól, hogy a majdnem gyilkos visszatér, és tényleg megöli őt. Azt javaslom, hogy máris rendőri védelem alá kell helyezni őt. – mondta a nyomozó.

               -Nem fogja engedni. Rosalie mindig is makacs természetű volt. Ráadásul minden bizonnyal fél attól, aki bántotta őt. – így az anyja.

               -Muszáj azt használnunk. – az orvos így kezett el beszélni. Rose nem tudta mit értett a férfi az “az” szó alatt, de próbált tovább figyelni.

               -Nem…. – tiltakozott az anyja az “az” miatt.

               -Pedig mast nem tehetünk. A lánya életéről van szó, egy kis lelki sértés még nem ártott meg senkinek sem. – mondta a nyomozó.

               -Hát legyen, de semmiképp sem a legfájdalmasabbat használja, doktor. – mondta anyja,

               Amikor Rosalie észhez tért már az ablakon nem volt semmi fény, de ettől függetlenül mindent tisztán látott. Az órára pillantott, ami 4 órát mutatott, majd egy naptárra. 29.-e volt. Minden bizonnyal még nem fordították át. Nem késtem túl sokat. Gondolta, ám ekkor észrevette, hogy ő az egyetlen a szobában. Néhány őrön kivűl.

               Mindegyik éberen figyelte a lányt, ahogy az lassan nyitogatja szemeit, de így megpróbált úgy tenni, mintha aludna, és ide oda forgolódna. Már nem volt gépen, csupán egy ágyon volt. Nem volt odakötözve, viszont 3 őr is volt a szobában. Rose viszont felt, hogy nem lesz eséje elmenekülni, és így elvesztődik az örök élet titka. Meg kell szöknie. Hirtelen felugrott az ágyról, az őrök rögtön elakarták kapni, ő az ajtó felé futott, de az zárva volt.

          Ám a lánynak ekkor eszébe jutott egy “forradalmi” ötlet. Két légy egy csapásra. Gondolta, majd ravasz mosoly jelent meg az arcán. Kezdte úgy érezni, hogy kissé szívtelen de nem érdekelte. Tudta jól, hogy a fearsome-á válása miatt hatalmas ereje lett. Amikor egy őr futott felé egy könnyed mozdulattal ütött egy akkorát a fejére, hogy az elkábult. A következő pillanatban a másik kettőnek nyakát torte ki.     

          Ekkor valami különös érzés fogta el. Csontja megerősödtek, izmai megduzzadtak.Most igazán fearsome leszek. Érzem. Gondolta, ám ekkor az életben maradt őr megnyomta készülékén a vézcsengőt. 

Súgó Még nincs hozzászólás.