Fearsome
                            A döntés

            Az ajtó bezárult, Rosalie tapogatózni kezdett a sötétben valami után, amibe belekapazkodhatna. Ám egyszer csak hirtelen minden megvilágosodott előtte: szó szerint. Ekkor megragadta a kispárnáját, és magához húzta, miközben könnyei lefolytak arcán. Rémület fogta el, és izzadt.

            Lábát kidugta az ágyból, majd lassan felállt, hogy megnézze hány óra volt. Éjjeli négy óra. Csodás. De hiszen nincs álom a szememben. Kicsi korom óta nem tudok fényes nappal aludni, oszt most nézzenek oda hogy milyen világos van a szobában. Gondolta. Ekkor vette észre, hogy a redőny le van engedve. Akkor mégis honnan jön a világosság? Kérdezte magában. Felhúzta a redőnyt. A napot nem látta sehol, ám világos volt. De hiszen ősz van már, ilyenkor nem szokott világos lenni! Mégis mi van velem? Kérdezte magától.

            Átöltözött – mivel utálta a pizsamát még éjjeli négy órakkor is – és lement a lépcsőn. Világos volt lent is. A hűtőben keresett egy kis kaját, majd a fél hűtőt kipakolta, és annyit evett, mint eddig szerinte soha. Futok egyet, az mindig megnyugtat. Gondolta. Felvette az egyik cipőjét, majd futni kezdett. Érezte, hogy a fél várost végigfutotta, és nem fáradt ki. Nyugodt léptekkel ment be házukba, majd ivott egy kis vizet. Lassan telt az idő.

            Majd gyorsan. Alig vette észre, hogy már háromnegyed nyolc, az anyja már elment a kocsival, és az iskola gyalog min. 25 percnyire van a házuktól, de azért sietve elért. Furcsállva vette észre, hogy ugyan a távott futva tette meg, de 5 perc alatt odaért. Az órák lassan teltek, de a szünetek annál gyorsabban. Végül elérkezett az ebédszünet, és egy kicsit beszélgethetett Mary-vel.

            -Látom mostmár jobban vagy. Megmondtam neked, hogy nem kell törődnöd azzal a vénemberrel. Csak egy elmebeteg volt. – mondta Mary, majd megveregette Rose ágyát.

            -Nem, csöppet sem vagyok jól, Mary, ha már kérdezted. Az éjszaka nálam járt, és azt mondta, hogy én vagyok az ő kiválasztottja, a fearsome törzs tagja. Négy órakkor lementem enni, és a hűtő majdnem egészét megettem, majd egy órát futottam, és ki sem fáradtan. Amikor anya felkelt furcsállta, hogy üres a hűtő. És tudod négy órakkor nincs világos! Nos, Mary, nekem világos volt! Ráadásul 5 perc alatt értem el ide! – idegeskedett Rose. Mély lélegzetett vett, majd a hamburger utolsó falatját is magába tömte.

            -Mi?! Nem, nem hiszem el. Habár azt tényleg furcsállom, hogy amellé a nagy ebéd mellé még egy ilyen nagy hamburgert is megtudtál enni. De azért amit mondtál, az azért túlzás. Nem kell magadba tömnöd mindent, csak hogy azt higyjem, hogy nem hazudsz! – így válaszolt barátnője.

            -Tudod mit, hagyj! – mondta idegesen, majd épp csöngettek, s végigkínlódta az utolsó órákat is. 2-ig volt, de 2 után 5 perccel már otthon volt.

            Amikor belépett az ajtón senki sem volt otthon. Rémülten zárta be az ajtót kulcsra, és belépett a házba. Mély levegőt vett, mikor úgy látta, senki sincs a házban rajta kivül. Megúsztam. De mágis vajon mit művelt velem az a vénember, hogy most így viselkedek? Bárcsak tudnám. Gondolta.

            -Biztos, hogy tudni akarod? – hallotta az ismerős, rémítő hangot. Mivel a konyhában volt rémülten egy kést kapott a kezébe, majd érezte, hogy a következő pillanatban a kés már az öregembert kapta el, s annak vére lassan csordogálni kezdett. Rose furcsállva nézett szét, hogy ő mégis mit művelt. Ez meg mi volt? Tény, hogy ezt akartam, de sosem voltam az a jó célbadobós tipus. Nem. Ez minden bizonnyal tényleg valami fearsome-os butaság. De vajon mégis mi?

            Az öregember lassan húzta ki magából a kést, Rosalie pedig tátott szájjal bámulta. Hogyan csinálja? Gondolta. Láthatóan dühös volt, bár a lány érezte rajta, hogy magától érthetően megérti őt, hisz minden bizonnyal ő is keresztül ment ezeken a dolgokon.

            -Miért utálsz engem ennyire? Én csak megadtam neked az örök élet titkát. Te csak meg kell tanuld használni. Ha már én valamit elrontottam, és megöregedtem. – szólalt meg a férfi. Rose egy másik kést szorongatott a kezében, készen állva arra, hogy újra felhasználja vadonatúj képességét.

            -Én nem akarok Fearsome lenni. Nem akarom meg tanulni használni az örök élet titkát. Olyan akarok lenni, mint mindenki más. – mondta, majd a kést tovább szorongatta. Az öregember sóhajtott egyet, majd megszólalt.

            -Mostmár úgyis mindegy. Vagy megtanulod használni az örök életet, vagy feladod az álmodat, és majdnem rendes ember leszel, annyi kivétellel, hogy a fearsome-ok vadászni fognak rád. Ez a te döntésed, én nem akarlak befolyásolni.

            Rosalie idegesen nézett az emberre, de tekintete inkább rémültségre utalt. Csak ott állt, a konyhában, a késsel a kezében. A nála jóval idősebb férfi, aki szemben állt vele azt várta, hogy a lány valamiféle választ adjon. De Rose csak mély levegőket vett, és rémülten forgatta ide-oda szemeit, míg végül megszólalt.

            -Hogyan lehet megtanulni az örök élet titkát? – kérdezett. Nem szeretnék Fearsome lenni. De ha ez a törzs tényleg olyan erős, mint amilyen ez a férfi, és hogy én milyen lettem, akkor bizony biztos meghalok. S talán jobb, hogyha inkább hiszek neki, mert eddig minden szava igaz volt, akármennyire is próbálom utálni őt. Nem megy. Talán nem is olyan szörnyű, mint amilyennek először gondoltam. Talán, talán, jó, hogyha Fearsome vagyok.

            -Minimum egy személyt meg kell ölnöd. Aztán jönnek az álmok. Az álmok, amelyekkel elérheted azt, hogy te is vérbeli Fearsome legyél. De ennek a törzsnek a tagja lenni nehéz. Lehet, hogy időközben mégis elveszted életed. De erős vagy, és a törzs tagjai büszkék lehetnek rám, hogy egy pont egy ilyen erős embert választottam ki .Te még így, fél Fearsome-ként is hatalmas erőt birtokolsz.

            Rose szinte elkábult. Halál. Aztán minden jön? Tanulhatok vajon? Talán sikerül? Már úgy is el vagyok átkozva. Úgy is meg fogok halni. Még ha ez az öregember az örök életről is papol nekem. Nem vagyok olyan erős, mint amilyennek ő gondol. De hogyha ez az ára annak, hogy éljek, akkor ez lesz. Másnak fogom el venni. Jaj. Ez most olyan furcsán ahngzik. Én nem akarok senkit sem megölni. De muszáj. Talán az ölés nem is olyan szörnyű dolog, mint amilyennek az ember gondolja. Talán. Talán nem lesz belőlle túl nagy baj. De mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha valamit elrontok? Minden bizonnyal akkor halál. Viszont megteszem. Igen, ez lesz a válaszom.

            -Jó, rendben. Azthiszem. Igen. Még sosem vettem el senkinek sem az életét, de hogyha ezt kell csinálnom. Talán már most nem vagyok olyan érzelgős. Igen, mostmár határozott igen. Fearsome akarok lenni.

Súgó Még nincs hozzászólás.