Fearsome
A kiválasztott

„Álmok és rémálmok. Mert ez a szenvedély! Semmit ne adj fel! Mert álmaid mindig veled tartanak. Tanulj meg harcolni szeretteidért s tanulj meg harcolni szeretteid ellen! Tanulj, hogy tudj! Tudj, hogy érezd! Tudd érezni álmaidat, rémálmaidat, szenvedélyeidet! Küzdj, mert azt tudni kell! Soha ne feledd, hogy ezt elmondtam. ”

Ott iszogattam a limondét, azelőtt és azután is, hogy az idős ember jött és ment. De még mindig nem értettem, mégis mit akart elérni ezzel. Hirtelen feltűnt, majd ugyanolyan hirtelen el is ment. Néhányan furcsállva pillantottak rám, én pedig nem reagáltam senkire. A pohár mostmár nem mozdult fel, s le, amint a számhoz emeltem. Csak ott volt az asztalon, én pedig ültem egy széken.

Az idős ember beszéde nem hagyta, hogy egy apró mozdulatot is tegyek. Csak próbáltam értelemezni azokat a mondatokat, amint összerakta azokat. Gondolataimban végiggondoltam mint azt, amint az idős ember tett. Hozzám jött, majd beszélni kezdett különböző dolgokról. Álmokról, rémálmokról, szenvedélyről. Tanuljak, hogy tudjak, s tudjak, hogy érezzek. Mit akart velem elérni?

-Rosalie? Élsz még? – szakította meg gondolatomat egy barátságos hang, aki láthatóan furcsállta viselkedésemet, bár én azt furcsálltam, hogy ő nem várja el tőlem ezt a reakciót.

-Igen, persze, Mary. Csak ez az ember. Mit akart velem? – hangom rémült volt, kezem remegett, és még mindig alig tudtam megmozdulni. A lány hosszan elgondolkozott, majd sóhajtott. Rámnézett kissé rémült tekintettel, majd mély levegőt vett. Újra sóhajtott, tekintettemmel kértem arra, hogy mondja már el azt, amire gondol. De sajnos csal azt tudta mondani, amit én most milliónyiszor eltudom volna mondani.

-Rose. Én, én, én nem tudom. Annyira sajnálom. De ez az öregember idejött hozzánk, és megszólított téged. Csak téged. Te elvárod, hogy tudjam, még mit akart tőled ez az öregemver. De én csupán csak azt tudom mondani, hogy felejtsd el, minden bizonnyal egy kész elmebeteg. – mondta, s még mielőtt megszólalhattam volna megfogta kezemet, s erősen megfogta.

-Nem, Mary, nem. Én ezt nem tudom elfelejteni. Ez az öregember odajött hozzám, és beszélni kezdett. S szerintem igenis komolyan vette azt, amit mondott. Nagyon komolyan, nem kicsit komolyan. – kezemet elhúztam keze szorításából, majd felálltam, és elmentem.

A lány valamit utánam kiáltott, de nem válaszoltam rá. Tudtam, hogy igaza van, hogy ez az ember csak egyszerűen elmebeteg. De nem tudtam elfogadni. Csak odajött hozzám, és beszélni kezdett! Valamit igenis elakart érni, csak meg kell tudnom, hogy mit! De mit?  „Tanulj, hogy tudj.” Ismételgettem magamban szavait, majd lelassúltam.

2010.11.13, 19 óra

Ma valami különleges történt velem. Amikor Mary-vel elmentünk a városközpontban egy teraszra limonádét inni valami öregember jött hozzám. Megérintett, majd különös dolgokról kezdett el beszélni, arról, hogy tanuljak, tudjak, és érezzek. Egy normális ember ezt az egészet úgy gondolná, mintha csak valami furcsa szerzet odament volna hozzá, és esztelen dolgokról beszélt, majd elment. De én valahogy ettől a naptól kezdve nem érzem magam normális embernek. Sokkal inkább valami kiválasztottnak. Tudom jól, hogy butaság, de akkor is! Ennek a dolognak a végére kell járnom. Vagy talán Mary-nek igaza van, és ez tényleg csak egy elmebeteg öregember műve, aki rám akart ilyeszteni? Talán neki az az elfoglaltsága, hogy ártatlan embereket ilyeszt meg? Vagy talán nem is vagyok annyira ártatlan? Mostmár tényleg egyre jobban félek.

Megálltam az írással. Hosszan sóhajtottam, majd leraktam a tollat, és bezártam a naplót, majd a rejtekhelyére dugtam el. Ezek a sorok, melyeket leírtam szinte megijesztettek, és mostmár izgatott vagyok, hogy én tényleg valami kalandfilmbe csöppentem, vagy csupán elmebeteg vagyok? Gondolataim ide-oda cikáztak, és ott ültem a széken, az asztalon pedig itt-ott voltak a tankönyvek és a füzetek. Elgondolkodtam, ám gondolataimból egy hang rántott ki.

            -Rose! Kész a vacsora! – hallottam anyám hangját. Felálltam, majd gondolkozás nélkül az ebédlőbe mentem. A vacsora már az asztalon volt, én leültem egy székre, és lassan falatozni kezdtem.

            Nem igazán tudtam figyelni arra, hogy történetesen hova rakom az ételt ami a villán volt, és így többszer is majdnem leejtettem a földre. Végül lassan, nyugodtan befejeztem a vacsorát, majd felálltam.

            -Köszönöm, finom volt. – mondtam hallkan, elgondolkodva, majd egy lépést tettem, és lusta léptekkel indultam el a lépcső felé. Már mentem is volna fel, mikor anyám újra megszólított.

            -Rose. Valami nem stimmel veled. Amióta hazajöttél Mary-től nem szólsz egy szót sem, csak felrohantál a szobádba, és nem tudom, hogy pontosan mit csináltál, de az tény, hogy nem igazán voltál túl beszédes. Valami baj történt? Hidd el, akár mi is van, nekem nyugodtan elmondhatod, sőt kérlek rá, hogy elmondd.

            -Csak tanultam. – válaszoltam hadarva.

            -Nem azért mentél Mary-ékhez?

            Tényleg! Hiszen mielőtt a központba mentünk volna együtt csináltuk meg a leckéket és tanultunk! Csak ott álltam, a lépcső előtt, szótlanul, és rémülten. Nem szerettem volna elmondani az öregemberes történetet a teraszon, mert úgy gondoltam, hogy anyám esztelennek fog nézni. Végignéztem rajta, majd megszólaltam.

            -Ismételtem. Holnap írunk két dolgozatot is. – mondtam, s meg sem várva anyám válaszát felrohantam a lépcsőn.

A szobámban nagy rumli volt, úgy, mint amikor elmentem vacsorázni. Az ágyon ruhák hevertek, -mert még nem döntöttem el, hogy mit veszek fel holnap -, a könyvek nagyja az íróasztalon volt, néhányuk viszont a földön hevert. A táskám bepakolatlanul feküdt a könyvek mellett, én pedig szinte elszörnyülködtem a látványtól. Mert még mielőtt bárki is azt hinné, hogy én egy olyan tipus vagyok, aki mindent mindig elől hagy, akkor tévednek, sokak szinte rendmániásnak gondoltak. De most eléggé szétszórtnak éreztem magma.

Mindegy, rendet kell raknom. Ez van. Gondoltam, majd a könyvek egy részét beraktam a táskámba, majd a többit a szekrénybe. A táskámat az asztalra raktam. Eldöntöttem, hogy melyik ruhát veszem fel, azt szépen előraktam, a többit pedig visszapakoltam a szekrénybe. Végignéztem egy falon lévő polcon, ahol rengeteg könyv volt, amikből olvasni szoktam – már ha van időm.

Kimentem a szobámból egyenest a mosdóba, majd miután végeztem visszajöttem a szombámba – már pizsamában. Nem volt kedvem olvasni, csak 10 percet ovlastam, míg befejeztem egy kötelező olvasmányt, majd elrendeztem az ágyat, lefeküdtem, egy kicsit még TV-tem, majd elaludtam.

-Szia Rosalie. – hallok egy különös, ismerős hangot a távolból. Szinte rögtön felismerem, hogy ez a hang annak az öregembernek a hangja, amelyik a délután megijesztett.

Nem látom, csak hallom őt. Azaz, hallottam. Mert mostmár nem hallom. De lépteket, azt bizony hallok. Igen, ez ő. Ez az idegen férfi. Biztos.

-Milyen érzés a kiválasztottnak lenni, Rosalie? – kérdi tőlem mikor már előttem van. Rémülten hátrálok meg, futni próbálok, de mindig ott terem előttem. Futok, de megállít. Sikítok, de lenémít. Mintha valami természetfölötti erők birtokosa lenne. No, persze ez butaság. Végül, akármmennyire is félek, de megszólalok.

-Mégis miféle kiválasztott?

S igen, sikerült. Megszólaltam. De hangom rekedt, és éreztem azt rajta, hogy félelem tükrözződik belőlle. Kezem remeg, és libabőrös vagyok. De az idős ember láthatóan mit sem törődik rémületemmel. Egy darabig csak néz azzal a két furcsa szemével, majd végül – végre- megszólal.

-Te vagy az Én kiválasztottam. S majd Neked is lesz egy kiválasztottad. Ez muszáj. Ez a Kiválasztottaknak a sorsuk. Azoknak a Kiválasztottaknak, amelyek „Fearsome” törzs Kiválaszottai. A Félelem Kiválasztottai. Igen, Rosalie. Ha ennyire tudni akarod.

-Fearsome? – kérdeztem rá. Fearsome, azaz félelmet keltő. – Én nem akarok más embereket megilyeszteni. Én egyszerű ember akarok lenni.

-Csak egy rossz álom. Csupán annyi. Csak egy rossz álom. Csak. Csak egy rossz á-lom. – mondtam hallkan magamnak, mélyen lélegezve, rémülten, félve. Fearsome. Félelmet keltő. – Csak egy rossz álom.

„Csak egy rossz álom.” Ismételgettem szavaimat.

-Helló, Rosalie. – hallottam az ismerős hangot. Az öregember hangját. Rémülten felsikoltottam, majd ránéztem. – Rosalie Fearsome Reyes.

Súgó Még nincs hozzászólás.