Az álomló

Felleg Zselyke

            Mosolyogva fürkészgettem a falon lévő rajzomat. Egy ló volt rajta. Nem szürke, hanem fehér, sehol sem volt rajta egy folt, csak a fehérség. Egyedül volt, a szabadban. Különben nem is nagyon szoktam hófehér lovakat rajzolni, szürkéket is ritkán, de nem szoktam egyedüli lovakat rajzolni, csak nagyon ritkán. Ő viszontm hófehér volt, egyedül volt, s a szabadban.

            Lovagolni és lovakkal még sosem voltam, viszont mérhetetlenül vonzódtam ezekhez a négylábú patásokhoz. Hatalmas pechiemre allergiás voltam a lószörre, s emiatt közel sem mehettem a lovakhoz. Ezért maradtam a rajzolásnál. Valahogy úgy éreztem, hogy így közelebb kerülök hozzájuk. Bár ez nem volt igaz, lélekben mágis úgy éreztem.

            Este volt, körülbelül tíz óra fele volt. A lámpa égett, és a rajzom pedig, valahogy fénylett. A kanca, miként vágtázik a gyönyörű semmiségben valahogy magával ragadott. Éjjeliszekrényemre pillantottam, ahol egy dosszár hevert. Megfogtam, majd kinyitottam. Rengeteg lórajrzot készítettem már, és azokat egy dosszárba raktam. Mindegyik egyéniség volt, nem szerettem ugyanolyan lovakat rajzolni, nekem ez tetszett benne. Voltak lovaglósok, esetleg legelősök, karámosok, néhol egy ló volt, néhol több.

            Fáradtan ásítottam egyet, és már úgy éreztem, hogy itt az ideje aludni, elég volt a lovak nézegetéséből. Leraktam  dosszárt, majd magamra húztam a takarót, s fejemet egy pillanatra velefurtam, de hamar is ki is húztam. Újabb ásítás után fejemet a párnára helyeztem, majd hamarosan álomba merültem.

            Egyedül vagyok a sötét erdőben. Sehol semmilyen hang, csak mindenhol fák, és dús növényzet. Hirtelen nyerítést hallok, és hamarosan egy fehér árny repül el mellettem. Repül? Inkább vágtat, méginkább száguld. Pillanatok alatt elvágtat, nés nyoma veszik. Egy darabig tétovázok, madj arra jutok, hogy mi lenne, hogyha utánna mennék. Lassan elkezdek lépni, megpróbálok gyorsabban menni, ám túl nagy a növényzet, mindenhol gaz, bokrok, és hatalmasra nőt fű, a fák elboríják az utamat.

            Újra megpillanatottam, mostmár csak szépségesen üget, alig egy pillanatra, hogy megpillantom el is tűnik, újra a messziségbe. Hirtelen a fehér árnyat azonosítom: ő az a ló, kit lerajzoltam. Pontosan! Gyorsabban lépek utánna, ám hirtelen egy iszapos helyre lépek, s lábam beragad. Rémülten felkiáltok, és előre menve próbálok menekvést keresni, ám csak egyre mélyebb lesz. Hátrapillantok, de ott már csak a hatalmas mocsár következik.

            Mikor körbepillantok, más nem látszik,csak a mocsár. Nem lehet, hiszen... Az előbb csak egy kis hely volt. Ekkor feltűnik Ő, az Álomló. Léptei nem bzonyalanok. Magabiztos lép felém. Nem fél, csak lép. Előtte pedig eltűnik a mocsárrr, utánna pedig újra szárazföld következik. Szemeim kikerekednek. Ez meg hogy lehet?

            Nem látszik rajta félelem, csak a magabiztosság. Csak lép. Látom, amint a távolból egyre nagyobbá növi ki magad, és lábai csak mennek előre. Ő nem nyerít. Nem fél! De hisz Ő annyira gyönyörű, hogy azt elmnodani lényegtelen. Hihetetlen. Már csak tíz méter van köztünk, mikor megáll. Felém pillant, majd felnyerít.

            -Gyere. – mondja keves hangján. De hisz, ez hihetetlen! A lovak nem tudnak beszélni...

            -A lovak nem tudnak beszélni! S félek! – mondom kissé ingerülten. Félek.

            -Miből gondolod, hogy én egyszerű ló vagyok? Én az Álomló vagyok. S gyere, ne félj! Nem lesz semmi baj! – hallom a kedves hangot.

            -Ó, hát... Jó. – mondom, majd elkezdek lépdelni. A mocsáron. Majd mellé érkezek, kezemet felé nyújtom, majd ő kedvesen kezembe nyomja az orrát. Halványan elmosolyodok. Alig tudom elhinni, hogy mi történik velem. Hiszen! Ő... Ő maga a csodálat! Rápillantok, majd másik kezemmel is felé akarok nyúlni, mikor...

            ...felébredek. Kissé fújtatva szuszogok, majd látom, amint a képemen nincs ott a ló, csak az üresség. Szemeimet összehúzom, majd az ablak felé pillanatok. Ott áll Ő, az Álomló. Megrázom a fejem, hisz ezt az egészet hihetetlennek tartom.

            Kilépek az ágyból, majd kissé félbe a kanca felé tipegek. Ő egyet lép felém, majd én megsimogatom fejét, kezemet sörényébe fúrom, majd erősen átölelem, és mosolyogva kezdem simogatni izmos nyakát. Mily különleges dolog! Ölelek egy rajzlovat.

            -Te, te... Csodálat... – mondom, mire az Álomló meg sem szólal, majd rámpillant, csak ölelem, és figyelem a gyönyörű lovat. Fejemet fejére helyezem, és csak ölelem. Ez valahogy más... Mintha más valakit ölelnék. Ekkor az ajtó nyílik kifele.

            -Lindsay, te meg kit ölelgetsz ekkora szeretettel? – hallom anyum hangját.

            -Hát őt! Az Álomlovat! – mondtam mosolyogolva.

            -Jaj kislányom, miféle álomlovat ölelgetsz? Nekem úgy tűnt, hogy inkább a levegőt ölelgeted ekkora szeretettel. – mondja.

            -De nem, ő tényleg itt volt! – mondom. Majd a kancára pillantok. Nincs az ablak mellett.

            Ekkor a falon logó rajzra pillantok. Ő ott van. Az álomló.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.