Azt hiszem illik tudni, hogy mit való írni egy chatbe és mit nem: ne hirdess, szavazok rád és érdekel az új dizid vagy versenyed ha cserém vagy. Két szerkesztő van, a nevükön szólísd: Noémi és Zselyke. Ne írj más nevében, ésne káromkodj!
Éjfél közepén már jól kialudva álltam a boxomban, és az éjjel, a lovász által kiosztott ételt rágcsáltam. Mit keresett a lovász éjjel az istállóban? Hát igen, ma eléggé zavart éjjelre „ébredt” szinte minden ló, és különösen idegesek lettünk. Talán megéreztük a bajt....
...hiszen, ma valami hihetetlenül különleges napra ébredtünk. Valahogy az egész társaság furcsa, én magam is az voltam. Már csak azt kelett volna megtudnom, miért is vagyok én ennyire furcsa vagyok.
-Akkor melyiket, Stan? – hallottam egy furcsa hangot.
Ismeretlen volt, és valahogy nem tudott szimpatikus lenni. Egész egyszerűen nem. Hirtelen két árny jelent meg. Idegesen felkaptam a fejem, s hatalmasat nyerítettem, pont úgy, mint jónéhány más ló.
-Mike, a hangodról a félelem sugárzik, nem félsz te? – hallottam egy ugyancsak nem szimpatikus hangot.
-Nem, dehogy Stan. Csináltam párszor. De akkor melyik kell?
-A főnök azt mondta, hogy két szürke, 160 körülö kanca, egy fekete csillagos, 140-es pónimén, egy pej hókás 170-es herélt, meg öhm, ennyi. Azt mondta, hogy ezeket kell leghamarabb elvinni, mert ha ezeket elvittük nyert ügyünk van.
Idegesen felkaptam magam. Furcsállva jómagamra pillantottam. Öm, izé. Pej, hókás, körülbelül 170cm-es, és igen, herélt vagyok. Dühösen felágaskoptam, majd a boxajtóra rugtam, ami hirtelen kidőlt, s rémülten boxomba menekültem.
Hiába, az emberek valami nem tudom mivel megfogtak, és lassan elkezdetek cipelni. Kirángattak az istállóból, én viszont jónéhány nagy ágaskodással jeleztem a dühömet. Ket nem érdekeltem. Bedobtak egy ilyen lószállítóba, ahol a többi három ló is ott volt. Idegesen rugni kezdtem, ahogy a többiek is.
Egy idegen belépett, valami nem tudom mivel, és ránklőtt. Azután, amiután ránklött nem éreztem semmit az ég világon...
Jaj, hol vagyok?! Segítség! Hazaakarok menni! Hangomból rémület hallatszik, és egy különös lényecske áll előttem, mellette a többiek teteme volt. Idegesen rohanni kezdemk, hamar galoppozok, ám a lényecske folyton az utamba áll. Rugok, de nem érzek semmit. Ekkor engedt, hadd menjek. De megszólal. „Már úgyis az én földömön vagy! Innen nincs menekvés!
Ideges vagyok. Csak menekülök, kifele. Mi van, ha a többiek meghaltak!? De nem, felébrednek, és utánnam furnak. Együtt menekülünk. Rémület kap el, szörnyű görcs, pont úgy, mint mikor elájultam.
Hátha nem haltam még meg, ebben még lehet reménykedni. De én hazaakarok menni! Csak vágtázok, vágtázok, előre, az ismeretlenbe. Sehol egy ismerős lélek, a többieket nem láttom, de nem is érdekel, most csak magammal törődök.
Előre. Előre. Előre. Ennyi. Csak előre. Nem tudom merre, csak menekülök ki, a senki földjéről. Órák óta galoppozok, de csak a sötét erdő, néha sivatag tárul elém. Mindenhol élőlények, teli sérüléssel. Senki sem boldog itt.
Arra ébredek, hogy rémülten kapkodom a fejemet, nehezen lélegzek, és szemeimet csak lassan nyitogatom ki. Hol vagyok? Egy hatalmas legelőn ébredek, a friss fű illata pedig hihetetlen kívánkozik. De mi van, ha esetleg mérgező?! Egyenlőre inkább nem kóstolom meg... A többiek is itt vannak. Néhány más, ismeretlen ló társaságában. De még mindig nem tudom, hogy holvagyok. Ekkor beszélgetés üti meg a fülemet.
-Tehát, Mr. Reslay, mire is kellettek a lovak? – hallom. Érdeklődve felkapom a fejem. Ugyanaz az ember hangja halaltszott, ki az istállóban beszélgett. Mintha, igen, Stran. Ő Stan, a másik Mike.
-Ejnye, Stan, profi lólopó vagy, és még azt se tudod, hogy mire valóak a zsákmányaid? – hallom az ismeretlen hangot. Hangjából gyűlölet sugárzik. Aztán újra megszólal. – Feketepiac, gondolj bele, mennyit érnek ezek a jószagáok. Meggazdagodunk. Ti csak a ló eladása után kapjátok meg a fizetéseteket, bár ezt szerintem mindketten jól tudjátok. Ugye? – kérdi .
Abbahagyom a figyelést. Elterülök, majd tovább folytatom a heverészést. Végül csak megpróbálok felállni, és kissé bátortalanul, akár egy kiscsikó próbálom ki a lábaimat. Jó, nincs semmi baj ezekkel. Nyugodtan tudok velük lépni, ügetétni, sőt vágtázni is. De miért akarnak eladni?! S mi az a fekete piac?
Idegesen vágtázva vezetem le feszültségemet. Igazából ilyet sosem szoktam csinálni, inkább mindent magamba tartok, valahogy most mégis úgy éreztem jobb, ha megmutatom a többieknek, hogy én igenis dühös vagyok. Néha kirugtam, valamint felágaskodtam. De láthatóan nem tudtam felvonni magamra a figyelmet. Mr. Reslay, mint megtudtam, a lólopás főnöke, valamint Stan és Mike, a két lólopó beszélgetésbe egyeneldtek.
Halvány gőzöm sem volt az egészről, de aztán láttam, hogy az utóbbiak valamiféle házba lépnek be. Mr. Reslay pedig hozzánk közeledett, gonosz tekintettel, és minket figyelt, s néha rám is rámesett tekintete. Hosszú rohanás után végül csak megadtam magam, de végülis a fölösleges energiáimat csak levezettem, az pedg haladás egy ilyen ismeretlen helyen. Reménykedtem benne, hogy nincs is itt semmilyen valami feketepiac, csak egyszerűen viccelődnek.
De Mr. Reslay tekintete a tipikus főgonoszt mutatta meg. Lassan megálltam, és legelészni kezdtem, közben fürkészni kezdtem a tájat. Amolyan hegyes volt. A kis karám végénél egy hegy volt, és igazából ezt az egész izé egy hegység vette körül. Végülis nem volt csúnya hely, de maguk az emberek. Igazából nem voltak sokan, de eléggé profiknak néztek ki. Nem az a közömbös lovardának tűnt az a hogyis mondjam micsoda. Semmi lovász, csak néha esetleg bedobtak egy ilyen etetőfélébe egy kis szénát, meg egy másik helyre vizet, de semmi több. Az emberek inkább olyan nagydarab, őrös emberfélesége voltak.
Hamar gyanakvást keltett bennem ez az egész. Ha előre néztem semmi sem volt a közelben, csak egy leaszvaltozott út, ami minden bizonnyal a semmibe visz, vagy inkább kivisz a semmiből. De nem volt szimpatikus. A lovarda, ahol Anna-val voltam sokkal szebb helyen volt. Ksiebb dombok vették körül, fák voltak mindenhol, ahova léptem, itt meg csak fatörzsek maradványai voltak. Minden bizonnyal kivágták őket.
A lovarda, ahol eddig voltam szimpatkis volt, mindenhol kedves emberek sűrögtek, lovászok mászkáltak össze-vissza, és lovak voltak mindenhol. A pályák és a karámok egymás után következtek, és szinte mindegyikébe voltak lovak, és mindenki nyugodtan elfért.
Itt meg... Csak két ház, egy hatalmas, szép, és egy eléggé lerobbant, kis ház. Füleimet folyamatosan hátracsapva tartottam, minden szörnyűségesnek bizonyult. Néhány lovat kivezettek a legelőről, és egy lószállítóra nyomtak rá, féltem, hogy rám is ez a sors kerül. Aztán a lószállító elgördült, a lovakkal együtt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó