Már pár napja csak itt unatkozok a boxban, és várok. Várok, a hatalmas semmire. Hogy végre megtudhassam, hogy ki vagyok én. Ki vagyok, hisz ezt magam sem tudom. De szeretném megtudni. Remélem, hogy addig eljutok, hogy addig, most számomra ez a legfontosabb. Végülis, életem már romokban hever, azt se tudom pontosan, ki vagyok, csak egy teljesen ismeretlen helyen vagyok. Vagy nem is annyira ismeretlen? 
De ez a dühítő felépülés, ami egyre inkább lassabban és lassabban megy, remélem, hamarosan már vége ennek, és újra kikerülök ebből a dühítő boxból. Ha jól összeszámolom. Egy, igen, kettő, nem is, három, de még annál is több, négy, igen, négy! Négy napja vagyok itt, és várom a soha nem eljövendő szerencsét. De sosem jön. Engem mindig, minden jó elkerül. 
Miért vagyok ilyen szerencsételn? Emelett teljesen ramatyul érzem magam, merthát... Lehet, hogy a legtöbb lónak, inkább élőlénynek, az egyszerűen szenvedés, de nekem kezd egyre inkább természetesnek tünni. Természetesnek, az, hogy szörnyen érzem magam, és senki nem fektet rám nagy hangsúlyt.
Még talán a lány, ő az egyedüli emberi lény, akit kicsit is érdekel az én hogylétem. De mást, egész egyszerűen csak... semmi. Egyszerűen átnéznek rajzam. Bedobgják a kaját az etetőmbe, néha kitisztítják, kivezetnek a boxomból, kitakarítják azt, néha a lány lecsutakol, de semmi több. Bár, lehet, hogy ez csak azért van, mert beteg vagyok...
Néha még a lány nyújt felém valami csemegét, de semmi többet, csak azért, hogy ne sértődjek meg. De, úgysem egy répán, egy almán, vagy valami ilyesmin múlik az, hogy hogy érzem magam. Nah de mindegy..... Valahogy megvagyok. 
-Tudod, Release, én nem igazán rá arra, hogy megvárjam, míg szálanként rágcsálod el a szénát. Tehát, eldöntheted. Vagy rágcsálsz még egy keveset, és tovább sem engedsz be a boxodba, mert akkor, azthiszem elmegyek, vagy pedig beengedsz a boxodba, én pedig letisztatalak aközben, míg rágcsálsz, esetleg akár összekaphatod magad, és ehetsz valamivel gyorsabb tempóban. 
Ébresztett fel gondolkozásomból a lány, majd egy pillanatra rápillantottam, de aztán újra vissza a szénához az etetőmhöz, és pont úgy, ahogy mondta, elkezdtem szálanként rágcsálni a szénát. Végülis, jól megvoltam evés közben. 
Ugyan, már... Nincs szükségem arra, hogy csutakolgasson, eddig is megvoltam anélkül. Inkább szeretet szeretnék már valamikor. De, hogyha számára ez a szeretet, hogy csak lecsutagolgat, néha kivezet a boxomból és kiköt valahova, hogy valaki kitakaríthassa a boxomat, néha kicsit áthuzza a kezét a testemen, akkor, én rossz ajtón kopogtattam.
Talán jobb lett volna, ha a lánynál maradok, ő legalább valami szeretet mutatott felém, úgy, ahogy én akartam. Nem csak itt csutakolgat meg ilyesmi, én ezt unom. Valaki, aki átölelne, bizalmat mutatna felém, nem csak egy egyszerű, semmilyen lónak nézne. Nekem is van szivem, bár, azt még nem tudom, pontosan, hogy mi az a szeretet, hisz én még nem túl sokat tapasztaltam efelől...
-Nah, mostmár tényleg... - ébresztett fel újra álmodozásomból, kezdtem kicsit ideges lenni, de újra a széna felé pillantottam, és újra rágcsálni kezdtem. Kinyitotta a boxajtót, megfogta a zacskót, amikben kefék meg ilyesmik voltak, bejött, majd becsukta maga után az ajtót, és elkezdett csutakolni.
-Release, mostanában olyan furcsán viselkedsz. Első napokban még kicsit lelkes voltál néha, de mostmár teljesen magadba fordulsz. Tudom, hogy a felépülés nehéz, de néha lehetnél egy kicsit boldog... -mondta, majd tovább csutakolt. Engem viszont nem igazán érdekelt, valamiért teljesen magamba fordultam.
Lehet, hogy igaza van. De... Nem őt ért valamilyen trauma, nem őt kínozták egész élete alatt, most azt hiszi, hogy én máris megtudok változni. De legalább mostmár nem félnek tőlem, már az is haladás...Viszont... Én már felakarok épülni! Tudom jól, hogy a toporzékolás nem segít semmin, de jót tesz.
Kicsit ugyan furcsán hangzik... Remélem mihamarabb felépülhetek, mertmár eléggé unom az egyedüllétet. Vagy egy kis lovaglás, bár még sosem lovagoltak, biztos egész jó. Esetleg ha a lány elmondané, hogy ki vagyok én. Az se lenne rossz, mert így, hogy nem ismerem magam, kicsit nehéz az élet... 
-Na, kész is vagyok mindennel, látom már te is megetted fél óra alatt a kajádat. -mondta a lány. Én miután befejeztem az evést az itatóhoz fordultam, és ittam egy keveset, majd újra a lányhoz. Ő rámnézett, majd újra elmosolyodott, nem tudom miért. 
-Tegnap, az orvos azt mondta, hogy már ma kivihetlek a legelőre, hogy legalább kicsit mozogj, meg legyél más lovak közt, meg a friss levegőn. Gondolom te sem bánod. -mondta. Örültem, az utóbbi napokban most először.
Megfogott egy kötőféket, majd rácsattolt egy vezetőszárat, és kivezett a boxomból, és egyenest a legelő fele vezetett, ahol hét ló volt. Ott elengedett, majd én újra vágtázni kezdtem, ő közben elment. Jó volt újra társaságban lenne, emelett úgy lenni, hogy végre a szabaadban vagyok. 
Talán, a felépülés nem is olyan nehéz, gondoltam, de teljesen kivertem a fejemből, és inkább örültem a jó időnek, a szabadságnak, a társaságnak, a levegőnek, és az jutott eszembe, hogy talán a lány szeret, csak miként magamba fordultam észre sem vettem. 
Remekül éreztem magam, lehet, hogy ok nélkül, lehet, hogy okkal. Szerintem, az utóbbi volt. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.